12. heti téma: Magyar filmek

Macskafogó

  Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy miért érdemes magyarnak lenni, én habozás nélkül rávágom, a Macskafogó miatt. Mert bár egy magyar–német–kanadai koprodukció, és Cat City néven elkészítették angolul is, képtelenség egy külföldinek átadni azokat a fordulatos mondatokat, zenéket, amik miatt igazán szeretjük ezt a filmet. Képzeljük el a patkányok dalát más nyelven! Elképzelhetetlen. Az egésznek van egy különös hangulata, amit igazán csak mi, magyarok érezhetünk át. Ezért köszönetet mondhatunk Ternovszky Bélának, a film rendezőjének.

Ez az a mestermű, ahol nem érdemes a film tartalmáról beszélni, mert itt minden mondat szállóigévé vált, olyanok, melyeket mindenki ismer. „Üdvözlöm a feleségét. Köszönöm uram, de már egy éve önnel él”. „Vedd át a volánt, én whiskyt reggeliztem”. Akad olyan, aki nem hallotta az egy aprócska kalapocska, benne csacska macska mocska belépő kódot? Nem hiszem.
Ritka az olyan rajzfilm, amely minden korosztályhoz szól. Én gyerekkoromban rengetegszer megnéztem, de hazudnék, ha azt mondanám, felfogtam azt, hogy „a vérszomjas macskák jól szervezett, tökéletesen felszerelt multinacionális bandákba tömörülve, pimaszul semmibe véve a jogot és a rendet, felrúgva a macskák és egerek közötti történelmi konvenciókat, az egértársadalom végső felszámolására törekedtek”, vagy más, ehhez hasonló mondatokat. A Macskafogó több film előtt tiszteleg. Az elején a mondatok úgy tűnnek el a távolban, mint, a Csillagok háborúja kezdő képsoraiban. Főhősünk, Nick Grabowski, a visszavonult titkosügynök, nem lehet más, csak James Bond, míg a macskák vezére, Giovanni Gatto maga a keresztapa. Azonban ezt az egészet olyan kedvesen, bájosan, és legfőképpen viccesen tálalja a rendező, hogy bármely kisgyerek örömmel fogja megnézni. A neveknél már észrevehettük, hogy a készítők mennyire nemzetközivé tették művüket. A már említett Grabowski, Gatto, mellett felbukkan Bob Poliakoff, Lusta Dick az angolos Adlington, stb. A film leggonoszabb szereplője, Fritz Teufel, nevének jelentése maga az ördög. Az ő beosztottja Safranek. Itt jutunk el a film csúcspontjához. Az ő kettősük nemcsak a legviccesebb, hanem egyben a legéletszerűbb is. Mindenki találkozott már ilyen tenyérbemászó főnökkel, és ilyen puha pöcsű beosztottal.
Nagyban hozzájárultak a film sikeréhez a kiváló szinkronhangok. Érdekesség, hogy a nagyszerű színészek személyükhöz nem közelálló karakterek hangjait kölcsönzik. Sinkó László, Benedek Miklós, Haumann Péter, Kern András, Béres Ilona, Bodrogi Gyula, Körmendi János, Gálvölgyi János, Mikó István, Kállai Ferenc, Mécs Károly, Pálos Zsuzsa, Szombathy Gyula és a többiek mind-mind nagyot alakítanak.
Az egyetlen negatívum, amit a Macskafogóval szemben fel lehet hozni, az, hogy elkészítették a második részt, amit – látva a filmet – nyilvánvalóan nem kellett volna. De ez semmit nem vonhat le az első érdemeiből. Értékelés 10/10.

12. heti téma: Magyar filmek

Csinibaba

    A nép egyszerű gyermekei közé tartozom, és remélem ezzel nem vagyok egyedül. Nekünk készítenek olyan alkotásokat, amelyek komolyabb témákat próbálnak közérthetően ismertetni. A Csinibaba ennek egyik tökéletes példája. Nagyon fontos, hogy azok is kapjanak egy képet az 56-os forradalom utáni Magyarországról, akik nem éltek még abban az időben. Ebből fakadóan nem tudhatom, Tímár Péter filmje mégis rendkívül életszerűnek tűnik. A díszletek, a ruhák, a fiatalok beszéde (a köszönés, ahogy elharapják a szót: szasz), vágyakozásaik (Chesterfield cigaretta, Mary Lou-album) és más apró dolgok miatt úgy érezzük, valóban 1962-ben járunk. Azonban ettől még nem garantált a siker. Miért lett mégis a Csinibaba az újkori magyar filmezés egyik jelentős mérföldköve?


Sokan azt mondják, ez a mű fele annyit se érne, ha a zenei betétek nem lennének ennyire nagyszerűek. Nehéz velük vitatkozni, de ha egy zenés vígjátékot vagy egy musicalt nézel, ott nem véletlenül kap a muzsika főszerepet, és minden más másodlagos. Gondoljunk arra, milyen érzés lenne a Hair, vagy A hegedűs a háztetőn című filmeket megnézni, úgy, hogy a tv-t lehalkítjuk! Ezeket nem említhetjük egy lapon a Csinibabával, mégis illúzióromboló lenne süket füllel „végigélvezni”. Itt minden egyes zene kiváló, és átadja a kor hangulatát. Nem elég, hogy fülbemászó, de szövegileg sem olyan „bölcsességeket” kell hallgatnunk, hogy lehet kék az ég és zöld a fű... Nem véletlen, ha olyan nevek találhatók a dalszövegírók, a zeneszerzők és előadók között, mint a Kispál és a borz, Cseh Tamás, Szenes Iván, Bágya András, Fényes Szabolcs, Maliáth Júlia, Nádas György és Deák Tamás.

  

Nem szabad szó nélkül elmenni a karakterek mellett, ami miatt a Csinibaba kilóg az átlagos magyar filmek közül. Ez Gálvölgyi János első főszerepe játékfilmben, Simon bácsit alakítja, az ÁVH volt emberét, aki jelenleg a „tömbérdek” vezetője. Mivel a történetben a KISZ által meghirdetett Ki mit tud? van a középpontban, (aminek döntőjét Helsinkiben rendezik meg) a rendező így tiszteleg főhősünk előtt, aki éppen ezen a versenyen lett országosan ismert. Mellékszerepben Reviczky Gábor végre önfeledten ripacskodhat, a L'art pour l'art társulat tagjai gyakorlatilag önmagukat alakíthatják, Galla Miklós konferanszié, Nagy Natália a címszereplő, Dolák- Saly Róbert a gyárvezető. Megkapjuk a magyar Steve Buscemit Andorai Péter (Purábl Kunó) személyében, aki pókerarccal viszi végig a filmet savanyú humorával, és rezzenéstelenül közli, hogy minden nő kurva. Németh Kristóf (Félix) is megkapta a hozzáillő suttyó szerepét, mellette az összes fiatal teljesen hiteles, és lehet-e egy filmen nem nevetni, ahol a szerelmi háromszög két női tagja Molnár Piroska (Aranka) és Lázár Kati (Ernestin)? Nem nagyon lehet közülük választani.  

Az átverések korában, amikor már mindenki azt hitte, a háború és a forradalom után minden szép és jó lesz, rá kellett döbbennünk, ez még nem Helsinki. Tímár Péter pedig tudja, hogy az ember néha kínjában tud a legjobban nevetni. Ezért lett a Csinibaba a 90-es évek legjobb magyar filmje. Értékelés: 10/8.

  

 

  

12. heti téma: Magyar filmek

   A magyar filmezést, a focinkhoz tudnám hasonlítani. Jó volt. Hollywood Puskás Öcsije Lugosi Béla, vagy a Casablanca rendezője, Kertész Mihály, de még a nem első rangú színésznő, Gábor Zsazsa is világsztárok voltak, akik miatt az emberek sejtették, merre van Magyarország. Ha a még távolabbi múltra tekintünk vissza, találkozunk Friedmann Vilmossal, akit William Foxként ismernek az emberek, mint a 20th Century Fox megalapítóját, és a híres embereket sorolhatnám a végtelenségig. Azonban nagyon unalmas, hogy mi mindig a nosztalgiából élünk. Bár az elmúlt harminc évben akadt még néhány tehetséges filmes, és még készült egy-két nagyon jó magyar alkotás, mégis rá kell döbbennünk: a helyzet nem jobb, mint a labdarúgásban. A 70-es évek óta két névből élünk: Zsigmond Vilmos és Koltay Lajos, akik operatőrként zsenik, de úgy gondolom, nincs olyan ember, aki azért ül be egy moziba, mert a kamera mögött egy világsztár ül. Sajnos azt nézzük, ki lőtte a gólt, és nem azt, hogy ki milyen jól teljesített a védelemben. Már pedig ezeket a gólokat a színészek és rendezők „lövik”. Amíg a környező országokból kiemelkedtek olyan zsenik, mint Milos Forman vagy Roman Polanski, de még Emir Kusturica is kiment Hollywoodba leforgatni az Arizónai álmodozókat, és csak utána döntött úgy, inkább Európában készít filmeket (amit nagyon köszönünk, mert így kaptuk meg a Macskajajt), addig nekünk van egy Szabó Istvánunk, aki az előzőekhez nem mérhető, bár kétségkívül nagyon tehetséges rendező. Én képtelen vagyok végig nézni egy Bacsó Péter művészfilmet vagy a nyolc és félórás Sátántangót, Tarr Bélától. Ezek után választhatok egy üveg whisky és Fenyő Iván romantikus komédiája között, mert ugyanannyi agysejtemet pusztítják el. Én az előbbit preferálom, mert azután legalább jó a kedvem. Miért van az, hogy külföldön megtalálják a kettő közötti arany középutat? Luc Besson A nagy kékség című műve, vagy Martin Scorsese több alkotása is, olyan művész film, ami közérthető is egyben.

Az ötödik pecsét

   Ennek ellenére vannak gyöngyszemek. Ha akad olyan, aki egy másik bolygóról jött, és nem látta az Indul a bakterház, a Tizedes meg a többiek, A tanú, a Sose halunk meg, az Üvegtigris vagy az Argó című filmet, akkor ezt a kötelező házi feladatot be kell pótolnia. Ezek a legnagyobb klasszikusok, és ezektől nem sokkal marad el Szabó István filmjei, a Mephisto, a Napfény íze, de az ezredforduló után is készült nagyon jó magyar film, ilyen a Kontroll vagy a Kaméleon, de könnyedebb témákban is készítettek rendkívül szórakoztató alkotásokat, mint a 30-as években a Hyppolit, a lakáj, a Katyi, vagy gyerekkorom kedvence, a Szeleburdi család.
Azonban 1976-ban készült egy magyar film, ami ha az Egyesült Államokban kerül a mozikba, 7 Oscar-díjat nyer, és a Száll a kakukk fészkére, a Keresztapa, a Csillagok háborúja sikereinek közelében járt volna. Az ötödik pecsét első képzeletbeli aranyszobrocskáját Fábri Zoltán, a film rendezője kapná. Olyan kamaradrámát rendezett meg, amit Sidney Lumet, 12 dühös embere óta nem láttunk. A film első kétharmada egy asztalnál játszódik, ahol öt ember párbeszédét követhetjük végig. Cselekvések helyett a testbeszédek és a dialógusok kapnak főszerepet. Ilyen helyzetben a rendezőnek nagyon nehéz végig fenntartani a néző figyelmét, ám jelen esetben ez hibátlanul sikerült. A második díj Vukán György zeneszerzőé. Egy szerzeményről akkor tudjuk, hogy mennyire jó, ha száz hasonló ritmusú zene közül is rávágjuk, ezt ismerem! A fülbemászó dallam, nagyon hűen tükrözi Magyarország hangulatát a háborús időkben, konkrétan 1944-ben, amikor a film játszódik.

A harmadik Oscar-díjat Sánta Ferenc vehetné át, a forgatókönyvért (Fábri Zoltánnal együtt). Ugyanis az ő könyvéből készült az alkotás. Az ötlet annyira eredeti, hogy később a fantáziátlan amerikaiak több filmbe is átveszik a történet alapkérdését. Nevezetesen azt: ha újjászületnél, Tomoceusz Katatiki vagy Gyugyu lennél? Azaz kegyetlen diktátor vagy a tisztességes rabszolga? Ezt a kérdést teszi fel főhősünk, a többi asztalnál ülőnek, akik közül egy kivételével senki nem tud válaszolni, ám egy hosszú éjszaka után másnap az élet választ ad helyettük. Negyedik díj az operatőri munkájáért Illés Györgynek járna. A komor hangulatot sötét képi világ adja át, ami szépen lassan egyre világosabb lesz, és a filmvégi háborús jelenet is – a korhoz képest – kiválóan van filmezve. A főszereplőért járó Oscart vita nélkül a Gyurica Miklóst alakító Őze Lajos vihetné haza. Nettó egy órán keresztül láttam játszani két filmben (ebből húsz perc A tanúban), mégis azt mondom, nincs nála nagyobb magyar színész. Őzénél az kevés, hogy valakit hitelesen játszik el; különleges hatással is van a nézőre, valami megmagyarázhatatlan pluszt képes adni. Valószínűleg ez ugyanaz a zsenialitás, amit Jack Nicholsonnál vagy Dustin Hoffmannál érezhetünk még. A film többi szereplőjét is érdemes megemlíteni. Márkus László, az áruló szerepében Dégi István, Horváth Sándor, Bencze Ferenc, Cserhalmi György, aki pár percre tűnik fel és egyetlen mondata sincsen, a nagyon fiatal Pécsi Ildikó, valamint Latinovits Zoltán utolsó alakítása. Itt elérkeztünk a 6. díjhoz, a mellékszereplőnek járó Oscart a civil ruhás nyilas tisztet alakító színésznek jár, aki ezzel a produkcióval tette fel a koronát életpályájára. Latinovits egy emlékezetes gonoszt alakít, ami bár egy aprócska epizódszerep, mégis maradandót nyújt. Imádjuk az olyan filmeket, amelyeknek a végkifejlete kiszámíthatatlan, Az ötödik pecsétet ezért is lehet nagyon szeretni, mert a végén átértékeljük, amit addig láttunk, és legszívesebben újra megnéznénk. Mi más lehetne a 7. Oscar, mint maga a film. Sajnos igazából nem lett nemzetközileg elismert alkotás, bár a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon, Fábri Zoltánt Arany Medve díjra jelölték. A film értékelése: 10/9.

11. heti téma: Európai filmek

A gyűlölet (La haine)

   ,,Egy ember kiugrik az 50. emeletről. Hogy nyugtassa magát, elkezdi mondogatni: eddig minden rendben, eddig minden rendben, eddig minden rendben, nem a zuhanás, a leérkezés számít.” Ezzel a viccel kezdődik ez a nagyon nyomasztó film, és a kiugrott ember helyére nyilvánvalóan azt a társadalmat kell „odaképzelni”, amelyben fiatal hőseink szerepelnek: a zsidó Vincent (Vincent Cassel), az arab Szaid (Said Taghmaoui), és a fekete Hubert (Hubert Koundé). A Párizs melletti külvárosokban a zavargások mindennaposak. A reménytelen helyzetben lévő fiatalok és a rendőrök összecsapásaitól hangos a sajtó. A három jó barát társuk életéért szorít, akit úgy megvertek, hogy kómában van. Mindeközben egy rendőrfegyvernek is nyoma vész. Ekkor dönt úgy Vincent, hogy ha a barátja meghal, ő bosszúból kioltja egy rendőr életét.
A fekete-fehér film 1995-ben készült, és semmi illúziót nem hagy azzal kapcsolatban, hogy ezek a nyomorból jött francia fiatalok megpróbálhatnak kitörni, azonban semmi esélyük nincs egy jobb világra. A gyűlöletet Mathieu Kassovitz rendezte, akit az Amiélie csodálatos életében láthatunk, de saját filmjében is megjelenik egy rövid időre (ő a szkinhead, akit Vincent le akar lőni). Olyannyira magáénak érezheti ezt a művet, hogy a rendezés mellett a forgatókönyvet is ő írta. A kiváló zenén kívül engem teljesen lenyűgözött Vincent Cassel játéka. Eddig, amikben láttam, vagy egy kimért úriember (Fekete Hattyú), vagy egy rideg tolvaj (Oceans eleven sorozat második és harmadik része), de legjobb alakítását egy mellékszerepben nyújtotta Luc Besson filmjében, a Jeanne d’Arc-ban. Ezek egyike sem nőhet fel azonban ehhez az alakításhoz, ahol egy igazán egyszerű utcagyereket játszik el – hibátlanul.
A film legdrámaibb szála Huberté. A nagy darab fekete fiú, aki profi bokszolónak készül, az egyetlen karakter a filmben, aki valóban ott akar hagyni mindent, és szeretne új életet kezdeni. Talán ő az egyetlen figura, akivel igazán azonosulni lehet.
Több hasonlóságot találunk az amerikai Kölykök, vagy épp az angol Trainspotting című filmekkel, ahol szintén unatkozó fiatalok lehangoló életét követhetjük végig. Ám amíg előzőben a szex, utóbbiban pedig a drog az unaloműzés fő eszköze, addig A gyűlöletben ez az erőszak. Ez a film több európai trófeát kapott, köztük Cézár-díjat, míg Mathieu Kassovitz Cannes-ban a legjobb rendezőnek járó elismerést érdemelte ki. Értékelés: 10/7.

11. heti téma: Európai filmek

Cannibal Holocaust

   Egy film, melynek megnézése után más ember leszel, ezt garantálom. Az 1980-ban elkészült olasz horror alapmű lett a maga kategóriájában. Emellett a mai véres filmek habkönnyű Disney.mesének tűnnek. Ép ésszel nem lehet felfogni azt az emberi gyarlóságot, amit elképesztő hitelességgel mutat be nekünk a Cannibal Holocaust.
Ez az ál-dokumentumfilm annyira hatásos lett, hogy a rendezőt, Ruggero Deodatót gyilkosság vádjával bíróság elé állították. Deodato aláíratott a színészeivel egy szerződést, amelyben megtiltotta nekik a nyilvános fellépést, így teljes joggal hihette mindenki, hogy a filmben meggyilkolt emberek valóban áldozatokká váltak. A bíróságon be kellett mutatni egy karóba húzást, amivel bebizonyították, hogy az egész csak egy trükk. Ennek ellenére a rendezőt megbüntették állatgyilkosságért, mert kiderült, hogy a filmben két majmot, egy-egy teknőst, ormányos medvét, pókot,  vörösfarkú boát és egy malacot valóban megöltek, ráadásul a brutális eseményeket a néző végigkövetheti. Ám ha csak ennyi borzalom történne a filmben, nem sokban különbözne egy itthoni disznóvágástól, amit apuka megörökített a kézi kamerájával. De amikor nem tudsz különbséget tenni egy teknős megcsonkítása és egy hús vér ember darabokra szedése közt, akkor kezdesz el gondolkodni azon, hogy az egész film milyen sötét világot tár elénk.
A történetben négy New York-i fiatal dokumentumfilmet szeretne készíteni az Amazonas-menti őslakosokról. Eltűnésük után két hónappal egy mentőcsapat indul el Harold Monroe professzor vezetésével (Robert Kramen olasz pornósztár alakítja) a felkutatásukra.  Már csak a filmszalagokat találják meg, amit visszavisznek az Egyesült Államokba. Itt kezdődik a vita a professzor és a televízió társaság vezetősége közt, hogy adásba lehet-e tenni? Vetítés közben döbbenünk rá, hogy a nyugati társadalom és a kőkorszaki vad nép között nincs is nagy különbség.
Ha bármilyen borzalmas, megrendítő filmet megnézel, azzal tudod magad nyugtatni, hogy ez csak Brad Pitt vagy Al Pacino, azaz színészek, s ha a kamera egy picit elfordul, ott vannak az operatőrök, a világítók, a rendező, és ettől megnyugodsz. Na, itt ez nem fog megtörténni. A filmet több mint ötven országban tiltották be, ami egyedülálló, és ezt csak elkészítése után negyed századdal, 2005-ben oldották fel. Én imádom e nagyszerű alkotásokat, ha valami tetszett nekem, azt többször is megnézem. Ez a legjobb film, amit csak egyszer láttam (egy alkalommal mindenkinek meg kell nézni!), de a világ összes pénze nem lenne elég ahhoz, hogy még egyszer leüljek a Cannibal Holocaust elé. 10/8,5.

11. heti téma: Európai filmek

   Méltatlanul megfeledkezünk az amerikai filmek mellett az európai alkotásokról. Pedig a mozi világa nagyon sokat köszönhet az öreg kontinensnek. Ha brit színészeket kéne felsorolnom, reggelig tartana, de mennyivel szegényebbek lennénk, ha nem láthattuk volna a James Bond-filmeket, a Mechanikus narancsot, a Trainspottingot, a Tűzszekereket vagy Mike Leigh filmjét, a Titkok és hazugságokat. Ne feledjük: Nagy-Britannia adta nekünk a Monthy Pythont, vagy a legnagyobb zseni mellett egy korszakosat, azaz Alfred Hitchcockot és Guy Ritchie-t. Spanyolországnak a mai napig van egy Pedro Almodóvarja és egy Javier Bardemje. A francia filmek és színészek felsorolása egy újabb lehetetlen küldetés, de ha még nem láttad, A profit, az Amélie csodálatos életét vagy az Életrevalókat, akkor irigykedve nézek rád, hogy ekkora élmények még előtted állnak. Az olaszok vidámsága is mérföldkő volt a filmezésben, hiszen ezt a temperamentumot adták át a Fellini-filmek, vagy később Roberto Benigni Az élet szép című alkotása. Kikerülhetetlen még két név: Sergio Leone és Ennio Morricone. Minden európai országban találunk tehetséges művészeket, a cseh Milos Forman, a lengyel Roman Polanski (aki francia), a svéd Ingmar Bergman és a dán Lars von Trier világhírű rendezők. Ezek után vétek lenne nem írni az európai filmekről. Németországban, 1998-ban egy újhullám indult el, A lé meg a Lola című filmmel. Ezt követte három évvel később ez a nagyszerű mozi.

A kísérlet (Das experiment)

1971-ben a Stanfordi börtönkísérlet néven elhíresült teszt keretében a helyi egyetem alagsorában berendeztek egy fogdát, és húsz önkéntest véletlenszerűen őrökké és rabokká neveztek ki. Zimbardo professzor vezetésével a kísérlet tizennégy napig tartott volna, de a 6. nap be kellett fejezni a projektet, ugyanis az őrök olyan agresszívvá váltak, hogy már veszélyeztették a foglyok testi épségét. Ezt az igaz történetet mutatja be a film, amelynek első része hűen tükrözi a valóságot, a második fele viszont már fikció, ami elénk tárja, mi lett volna, ha a kísérlet tovább folytatódik.
Tarek egy taxisofőr, akinek a szemszögéből követhetjük az eseményeket. Tizenkilenc társával ellentétben őt nem csak a 4000 márka hajtja, hanem egy izgalmas cikkhez próbál videofelvételt készíteni egy beépített kamera segítségével, amit a szemüvegében helyezett el. Mivel a véletlen úgy hozza, hogy rab lesz belőle, ő az, aki provokálja az őröket. Innentől kezdetét veszi a rémálom, és az ember ismét bebizonyítja, hogy érdemtelen erre a szép világra. A pszichológiai teszt során a nyolc fegyőrből csupán egyetlen egy nem folyamodik erőszakhoz, és nem alázza meg a rabokat. Ne legyenek illúzióink, Zimbardo professzor szerint háromból két ember ugyan ilyen agresszívvá válik, ha hatalma van, és felső utasításra cselekszik!
A filmet Oliver Hirschbiegel rendezte, aki a kiváló, A bukás - Hitler utolsó napjai című alkotást is elkészítette. A két film között találunk párhuzamot, hiszen az őrök személyében a nácivá válást próbálja bemutatni és elmagyarázni a nézőnek, hogy bármilyen ember, legyél az te, vagy én, nemzetiségtől függetlenül kivetkőzhet emberi mivoltából. Értékelés: 10/8. 

10. heti téma: Előzetesek

A feláldozhatók 3 (The Expendables 3)

   Folytatások éve, második rész. Miért kedveljük az akciófilmeket? Szeretjük a hősöket, és szívünk mélyén mindannyian picit azzá akarunk válni. Mindenki meg akarja mutatni barátnője, barátai, gyerekei, főnöke előtt, hogy ő a legnagyobb. Banálisan: hétköznapi hősök szeretnénk lenni, és ha ez nem megy, akkor elmegyünk a moziba, és azonosulunk a főhőssel, akin száz golyó se fog. És ha ilyen főszereplőből egy orgiára elegendő sztárt kapunk, az maga a mennyország. Kit érdekel a történet, ha olyan akciófilmet látunk, ahol Sylvester Stallone még mindig képes maga mellé összeszedni egy rakás celebet, mert a többségük inkább az, mint színész. De kik is ők? A régi csapatból megmaradt Jason Statham, Jet Li, Dolph Lundgren és Arnold Schwarzenegger. Hozzájuk csatlakozik Harrison Ford, Wesley Snipes, Antonio Banderas, valamint a gonosz szerepében Mel Gibson. Kevés olyan film van, ahol a második rész jobb, mint az első. A Feláldozhatók-franchise ebbe a kis csoportba tartozik. Ezek után bizakodva várhatjuk a harmadik részt. Várható premier: augusztus 21.

Sin City: Ölni tudnál érte (Sin City: A Dame to Kill for)

   Folytatások éve. harmadik rész. A Sin Cityt lehet szeretni, vagy nem szeretni, de arról nehéz vitatkozni, hogy kultuszfilm lett. Egy képregényből készült alkotás, ami annyira laza, hogy a szereplői, mintha a Ponyvaregényből léptek volna ki. A 2005-ben elkészült mű három karakterre épült, amiből kettővel ismét találkozunk. John Hartigan (Bruce Willis) és Marv (Mickey Rourke) szerepe feledhetetlen és újra megcsodálhatjuk. Utóbbi pókererccal tett megjegyzése a villamosszékben – „Nem lehetne sietni? Nem érek rá.” – a filmtörténelem egyik legmenőbb beszólása. A teljesen egyedi színvilág mellet, nélkülözhetetlen kellékei a műnek a jó nõk. Eva Greent, Jessica Albát, Rosario Dawsont és a rengeteg modellt látva, megint kinevethetjük azokat, akik belső értékekről és tulajdonságokról beszélnek. Mellettük nagyon jó színészi játékok is várhatóak. Joseph Gordon-Levitt, Josh Brolin vagy Ray „Nagymenők” Liotta már bizonyítottak. A nyerő páros szerencsére megmaradt, és Frank Miller s forgatókönyvét saját maga rendezi, Robert Rodriguezzel. A folytatásoknál mindig joggal félünk egy picit, főleg ha ilyen magasra teszik a lécet. Abban bízhatunk, hogy kilenc év eltelt, így könnyen elképzelhető, hogy a készítők minden apró részletre odafigyeltek, mert idejük bőven volt rá. Várható premier: augusztus 22.

 Csillagok között (Interstellar)

 Nemcsak azért maradt utoljára ez a film, mert az év vége fele várható a premier, de könnyen elképzelhető az is, hogy az Interstellar lesz a legnépszerűbb film 2014-ben. A film rendezője az angol származású Christopher Nolan, s amihez ő nyúl, mind arannyá változik. A Mementó, a Tökéletes trükk, az Eredet, vagy a Batman trilógia, mind olyan film, amit nem csak látni kell, de ha álmodból felébresztenek, akkor is illik újra megnézni! A forgatókönyvet öccsével, Jonathan Nolannel írta A zeneszerző Hans Zimmer, akinek a művétől már a két perces előzetesben libabőrös az ember. A szereplőgárda nagyon jó. Matthew McConaughey, Anne Hathaway, Michael Caine, a Good Will Huntingból ismert kisebbik Affleck, Casey, és egy mellékszerepben Matt Damon. Már a történet miatt is egészen különleges filmet várhatunk. A nem túl távoli jövőben, a klímaváltozás miatt, nem terem más a Földön, csak kukorica, ezért egy felfedezett féreglyukon át, új termőföldet kell keresni. Vissza a jövőbe-rajongók előnyben, az időutazás ismét lehetséges!Milyen elképesztően fura egy világban élünk, ahol a legnépszerűbb hollywoodi rendező angol, és Matthew McConaughey-ről szépen lassan kiderül, hogy egészen jó színész. Várható premier: november 6.

10. heti téma: Előzetesek

Heaven is for real

Mivel csak az amerikai premier ismert, ezért magyar címe még nincs ennek az alkotásnak. A könyv azonban már megjelent itthon is, ami az Igazából mennyország nevet kapta. Témáját tekintve az év drámája lehet, ha Hollywood önmaga árnyékát átlépi, és csöpögés helyett végre érdekesen mutatja be ezt az igaz történetet. A rendező Randall Wallace, akinek nevével eddig történelmi filmekben találkoztunk. Nagy sikert eddig egy forgatókönyvével érte el, ugyanis ő írta a Rettenthetetlent vagy a kevésbé elismert Pearl Harbort. Rendezőként a Vasálarcos és a Katonák voltunk alkotásokért volt felelős. Ezek után nem mondható rutintalan kezdőnek. A film főszereplőjét Greg Kinnear alakítja. Talán kezdi belátni ő maga is, hogy több van benne, és nemcsak romantikus vígjátékokban találja meg önmagát, hanem drámai alakításokban is. Az aggódó apuka nem lehet számára ismeretlen szerep, amióta leforgatta A család kicsi kincse címû filmet. Ebben az igaz történetben egy négyéves nebraskai kisfiút a halálból hoznak vissza, és olyan dolgokról beszél, amit szülei sose mondtak el neki, még régen halott nagyapjáról is említést tesz. Várható amerikai premier: április 16.

Godzilla

1954-ben mikor megalkották a japánok Godzillát, egy sugárzás következményeképp hatalmasra nőtt óriási hüllőt, azt mondták, nekik ez a válaszuk Amerikának, amiért atombombát dobtak Hirosimára és Nagaszakira. Talán ez az oka, hogy nem készült mind ez ideig jó Godzilla-film az Egyesült Államokban. A német származású rendező, Roland Emmerich, 1998-ban megpróbálkozott egy katasztrófafilmmel, de erős jóindulattal mondható csak nézhetőnek, és az is csupán Jean Reno alakítása miatt. A mostani már a három perces előzetesében minden szempontból túlszárnyalja elődjét. Az természetes, hogy látványvilága jobb, mint az elődöknek (nyolc film, rajzfilm készült), de a története és maga a szörny is sokkal valósághűebb, mint az elődei. A rendező, Gareth Edwards második egész estés mozifilmje ez, melyben ismerős arcok is felbukkannak. Juliette Binoche játéka meglepő, hiszen ő azért ennél komolyabb filmekben szokott szerepelni, de mellette feltűnik David Strathairn, vagy a most Oscarra jelölt Sally Hawkins. Bár a nők szeretik azt, ami hatalmas és sok pénzt hoz a konyhára, a Godzillát férfiaknak is nagyon ajánlom. Várható premier: május 15.

Amajmok bolygója: Forradalom

 ( Dawn of the Planet of the Apes)

   Folytatások éve, első rész. Ha csak feleannyira jó lesz, mint az előző epizód, a Lázadás, és negyedannyira, mint az eredeti, 1968-as Majmok bolygója, akkor is egy kitűnő filmet fogunk látni. Matt Reeves, aki már a Cloverfield című alkotásával bebizonyította, hogy tud nagyon jó és teljesen egyedi tudományos-fantasztikus filmet forgatni, megrendezte a Forradalmat. Azt a részt, amelyben végleg eldől, hogy az ember vagy a majom a domináns faj, és kié lesz a Föld. A főszereplő a szegény emberek Robert de Nirója, Gary Oldman, aki érthetetlenül nem lett annyira elismert, mint Al Pacino vagy a már említett „főgengszter”. Ő egy zseni. Volt már Pontius Pilatus, Beethoven, Rosencrantz a Hamletből, vagy Lee Harvey Osvald. Mindegy neki, hogy egy korrupt zsarut, vagy Batman jobbkezét kell-e alakítani, Gary Oldman bármit eljátszik. Filmbéli ellenfele, Caesar, a majmok vezére lesz, akinek mozgását ismét Andy Serkis (Gyűrűk ura Gollamja) imitálja. Várható premier: július 17.

10. heti téma: Előzetesek

Aigner Szilárd óta tudjuk: a jövőt nem könnyű megjósolni. Azonban nem kell orákulumnak lenni ahhoz, hogy elmondjuk az idei évben is érdemes lesz egy-két filmet megnézni a moziban. Habár rengeteg sikeres alkotásnak a folytatását láthatjuk, akadnak majd egészen egyedi művek is, főleg a sci-fi világából. Oscar esélyekről, a díjátadás után két héttel nem igazán beszélhetünk, sőt minden bizonnyal nem idén fog lekerülni az IMDB népszerűségi lista első helyéről a Remény rabjai, és világmegváltó gondolatok is csak néhány filmben fognak elhangzani. Nem lesz Spielberg-, Tarantino-, vagy James Cameron-alkotás, a Coen testvérek se rendeznek, és a tavaly elkészült filmjük (Inside llewyn Davis) még nem látható az itthoni nézőknek. Sajnos Scorsese is ellőtte a puskaporát 2014-ben, a Wall street farkasával. Azonban lesznek idén olyan nevek, akiknek hallatán felkapjuk a fejünket, és bizakodunk. Ide sorolható Woody Allen, Christopher Nolan, Darren Aronofsky, David Fincher, Tim Burton, a Wachowski testvérek, valamint év végére várható az Exodus, amit Ridley Scott rendezett. Egy szó, mint száz, lesz miből válogatni.

Noé (Noah)

 Mindig is kedveltünk olyan történelmi személyek bőrébe bújni, akik szemén keresztül egy letűnt kor világát látjuk. Egy száraz, tényekkel telezsúfolt történelemkönyv elolvasásánál, élvezetesebb egy jó filmen keresztül megismerkedni az adott korral. A Noé nem csak azért várható az év egyik legjobb alkotásának, mert elképesztő látványvilágot nyújt, és egy olyan témához nyúl, amit eddig nem sokan filmesítettek meg, de a rendező, korunk egyik legnagyobb zsenije Darren Aronofsky. Már a neve hallatán elmegyünk a moziba, mivel olyan művek fűződnek hozzá, mint a Requiem egy álomért, Fekete Hattyú, vagy A pankrátor. Ráadásul Ari Handel társaként forgatókönyvet is ő írta. A címben szereplő hőst, Russel Crowe alakítja, aki utóbbi időkben meggyőzött arról, hogy nem csak Új-Zéland, hanem a világ egyik legjobb színésze. Partnere a csodálatos Jennifer Connelly. Közös játékuk, már nyújtott nekünk egy felejthetetlen filmet, az Egy csodálatos elmét. Azonban mellettük láthatjuk még Anthony Hopkinst, Nick Noltet, Emma Watsont,  vagy A tégla című film „franciáját” Ray Winstone-t. Várható premier: Március 27

Transzcendens (Transcendence)

A cím jelentése, a természetfeletti szó filozófiai megfogalmazása, ami vallási körökben, magát az Istent jelenti. A mesterséges intelligencia szakértője Dr. Will Caster (Johnny Depp) egy olyan gép létrehozásán fáradozik, amely a tudást és az érzelmeket ötvözi. Azonban egy merénylet áldozatává válik. Ezek után felesége (Rebeca Hall) és legjobb barátja (Paul Bettany) úgy dönt, a professzor lesz az első alanya, saját alkotásának. Will evolúciója elkezdődik és lassan emberből Istenné válik. Az izgalmasnak tűnő sci-fi, teljesen egyedi köntösbe bújtat egy közkedvelt témát. Mi is történik, ha egy személy korlátlan hatalmat kap? Wally Pfister első saját rendezése, de nem kell megrémülni emiatt, ugyanis operatőrként olyan filmekben dolgozott, mint például az Eredet, a Batman sorozatok, vagy a Mementó, és egy bizonyos Crhistopher Nolan (ugye ismerős?) nevezetű személytől leshette el ennek a szakmának az összes fortélyát. Ezt a szálat le se tagadhatná, hiszen első lépésként, leszerződtette filmjéhez mellékszereplőként, mindannyiunk kedvencét Morgan Freemant, ahogy azt korábban mestere is tette. Izgatottan várjuk, mit fog kihozni ebből!? Várható premier: Április 24

9. heti téma: Ismeretlen ismerősök

Pillangó-hatás (The Butterfly Effect)

    Népszerűségi versenyen, a Pillangó-hatás nem lenne benne az első százban, ez egészen biztos. Talán az is kijelenthető, hogy az emberek többsége nem látta ezt a filmet. Ha közéjük tartozol, ezt most pótolnod kell!
Képzelj el egy olyan alkotást, melynek két rendezője, Eric Bress és J. Mackye Gruber – ezt a művet is beleszámítva – két filmet készített. Tíz évvel ezelőtt fejezték be a Pillangó-hatást, és aztán véget vetettek rendezői pályafutásuknak. Rájuk tényleg azt lehet mondani, hogy a csúcson hagyták abba. Ezt az utat kellett volna bejárnia a film főszereplőjének, Ashton Kutchernek is. Miután a lányok az összes nyálukat elhasználták a tini-vígjátékokat látva, kiderült erről a fiúról, hogy a színészmesterségben is jártas. Csak kellett hozzá egy zseniális film. Sajnos, ilyet azóta sem láttunk tőle. Egy-két ismerős arc felbukkan még a vásznon, a női főszereplőt alakító Amy Smart, vagy éppen Eric Stoltz, de a többi epizodista teljesen ismeretlen számunkra.
A cím a pillangóhatás-elméletre utal, amely szerint, ha egy pillangó meglebbenti szárnyát Kínában, az tornádót is gerjeszthet Amerikában. Főhősünk, Evan Treborn (Ashton Kutcher) képes visszamenni a múltba, és másképp alakítani életét. Gyermekkorában többször volt emlékezetkihagyása, naplója és más tárgyak segítségével tud újra megjelenni ezekben a szituációkban, és másik mederbe terelni sorsát. Fő célja, hogy rendbe hozza hibáit és megszerezze szerelmét, Kayleigh Millert (Amy Smart). Azonban minden egyes kis cselekedete a múltban, hatalmas változásokat eredményez a jövőben.
Amíg a Vissza a jövőbe trilógiában viccesen nyúltak az időutazáshoz, addig itt egy izgalmas sci-fi thrillert látunk, ahol nagy szerepet kap a drámaiság. A hasonló témájú Freqency című film nyálas happy enddel zárul, de itt szerencsére nem esnek ebbe a hibába az alkotók.
Hányszor játszunk el a gondolattal, hogy de jó lenne visszamenni az időben, és a jó számokat beikszelni a lottószelvényen! Ki ne gondolt volna még arra, milyen kár, hogy nem szólítottam meg azt a lányt! Nem sok ember van, aki ne szeretne visszamenni az érettségire, a tételhúzás pillanatára. Ha megnézed a Pillangó-hatást, nem fogsz többé ilyenekre vágyni.
A film alkotói több alternatív befejezést készítettek a műnek, amit itt megnézhetsz, de csak miután láttad az eredetit. Értékelés: 10/7,5.

9. heti téma: Ismeretlen ismerősök

Acéllövedék (Full Metal Jacket)

Egy újabb alkotás, amely kategóriájában méltatlanul nincs fent a dobogón. Ha a Vietnámmal kapcsolatos filmekre gondolunk, mindenkinek előbb fog eszébe jutni, A szakasz, az Apokalipszis most, vagy ha még jobb ízlésed van, akkor A szarvasvadász. Ezek mind zseniális filmek, de ezektől semmibe sem marad el az Acéllövedék. Sőt!
A rendező Stanley Kubrick, pont ezek a művek miatt határozott úgy, hogy később készíti el alkotását. Így hát 1987-ben fejeződött be ennek a pacifista háborús filmnek a forgatása. Azért lett ez egy teljesen egyedülálló mű, mivel az eddigiek, vagy azzal foglalkoztak, hogy mi történik a frontvonalon, vagy azzal, hogyan dolgozzák fel az érintettek a traumát, a háború után. Na ezzel szakít a rendező és rendhagyó módon, a film első részében a harc előzményeivel és a kiképzéssel foglalkozik. Olyan erős jelenetek zúdulnak ránk, hogy amikor az alkotás második felében, a frontra kerülünk, semmivel sem érezzük rosszabbul magunkat.
A filmnek három jelentős szereplője van. Az első Hartman kiképzőtiszt, a teljesen ismeretlen R. Lee Ermey alakítja és egy új karaktert hoz létre a film történelemben. A szívtelen és gonosz tiszt, aki megalázza a katonákat és egy csepp emberség nincs benne. Mivel a hősünket alakító színész eredeti foglalkozása ugyanaz, mint a filmben, nem színészkedésről beszélünk, hanem saját magát alakítja. Ezért is kiváló az ő karaktere. Hogy teljesen hiteles legyen az egész, a rendező, szabad kezet adott neki és a film legnagyobb részében improvizálást látunk tőle. Ez egy háború ellenes film, mégis Amerikára jellemező, hogy Hartman karakterének hatására, az önkéntesek száma megnőtt a seregben a vetítés után. A második főszereplő, az ő ellenpólusa. Pyle közlegény (Vincent D'Onofrio), aki tragikus sorsát annak köszönheti, hogy kövérebb a többieknél és lassabban fut a kiképzésnél. Így válik Hartman célpontjává. A mindig epizódszereplő, Vincent D'Onofrio karaktere kedvéért 32 kg-ot hízott, és ezzel megdöntötte Robert De Niro csúcsát, aki a Dühöngő bikában alakított Jake LaMotta megformálásáért 30 Kg felesleget szedett fel. Az Acéllövedék igazi főhőse mégis J.T. Davis (Matthew Modine) közlegény, azaz Joker. Az ő szemével követhetjük végig a háború borzalmait. Segít társának Pyle-nak és a frontvonal pokoli hangulatát is vele együtt élhetjük át.

Lehet-e egy olyan filmet nem kedvelni, ahol felhangzik a legendás Rolling Stones Paint it black című slágere? Nem hinném! Stanley Kubrick egyedülálló módon megtiltotta összes filmjének a szinkronizálását, így ezt sem hallhatjuk magyarul. A rendező később azt mondta, Hartman tizedes bármilyen szinkronizálása, filmje megszentségtelenítése lett volna. Így már maga, a magyar cím is eltér az eredetitől, aminek jelentése egy különleges töltény, ami nem pusztán egy acéllövedék.
Minden háborús filmben elhangzik az a bölcselet, hogy egy katona nem akkor hal meg, mikor megölik, hanem, amikor ő kioltja valaki másnak az életét. Ez az alkotás pontosan ezt boncolgatja. Hétköznapi emberek, olyanok, mint te vagy én és az ő viselkedésük, hogyan változik meg egy háborúban. Alapmű. Értékelés:10/8,5.

9. heti téma: Ismeretlen ismerősök

Tiszta románc (True Romance)

   Vannak azok az „ismeretlen” filmek, amelyeket már láttunk, és azt mondjuk: „A címe nagyon ismerős”. Mások meg olyanok, amelynek megemlítésére, egy kérdéssel reagálunk:„Nem az, amelyikbe az izé játszik?” Azonban készültek homályba veszett művek is, amelyeknek saját kategóriájukban klasszikussá kellett volna válniuk. Ilyen a Tiszta románc is.
Képzeljetek el egy olyan alkotást, amelyben a készítők mindegyike a legalkalmasabb volt a saját feladatára. Quentin Tarantino 1986-ban megírta első forgatókönyvét, de akkor még egy stúdió sem vállalta el, hogy megfilmesítse. Hét évvel később viszont összeállt minden: a rendező, Tony Scott kapta meg a lehetőséget, hogy amit Tarantino megálmodott, azt vászonra vigye. A készítők a szereplőválogatásnál nem verték fogukhoz a garast, így egy sztárokkal zsúfolt filmet hoztak létre. A két főszereplő Christian Slater és Patricia Arquette, de ha ez valakinek kevés lenne, az ismert mellékszereplők sora szinte végtelen: Dennis Hopper, Val Kilmer, Gary Oldman, Brad Pitt, Christopher Walken, Samuel L. Jackson,  a Maffiozók sorozat ismert arca, a nem rég elhunyt, James Gandolfini, Tom Sizemore, Chris Penn, de a többi színészt is fel fogjátok ismerni. Szerencsénkre itt még nem fogyott el, a filmre szánt összeg és zeneszerzőnek felkérték Hans Zimmert. Ezek után képtelenség volt a Tiszta románcot elrontani.
Tarantino különös képessége, hogy már a hatodik percben megkedveljük hőseinket. Clarence (Christian Slater) és Alabama útjai keresztezik egymást, és a képregényimádó fiú beleszeret a call girlbe („nem kurva”). Ekkor Clarance úgy dönt, segít szerelmének leszámolni a múltjával, és megöli a stricijét. Azonban a táska, amit abban a tudatban hozott el, hogy a lány ruhái vannak benne, egy nagy adag kokaint tartalmaz. Ezek után kezdődhet egy igazi akciófilm. Azonban, most ne egy tipikus lövöldözős mozira gondoljatok, hanem egy olyanra, ahol minden karaktert meg kell ismerned, és emiatt minden dialógusnak hatalmas súlya van.
Kiválóan adja át a 90-es évek hangulatát, egy fokkal jobban, mint bármelyik New Kids On The Block album, vagy Julcsi diszkós jelenetei a Szomszédokban. Mindemellett tiszteleg a régebbi korok előtt is. Főszereplőnk példaképe Elvis, az ő szelleme többször megjelenik és tanácsokkal látja el hősünket. Valamint az se véletlen, hogy a szerelmesek egy régi kung fu-film vetítésén ismerkednek meg.
Minden idők egyik legütősebb párbeszéde is itt hangzik el, Vincenzo Coccotti (Christopher Walken) és Clarence édesapja (Dennis Hopper) között.

    Ekkor döbbenünk rá arra, hogy nem mindig az a legtökösebb egy akciófilmben, aki egyedül lemészárol harminc állig felfegyverzett rossz fiút. A humor is végig jelen van, ami talán Floyd (Brad Pitt) betépett figurájánál teljesedik ki. Így kapunk egy romantikus akciófilmet, ami keveredik a drámával és a vígjátékkal. Természetesen a film végi leszámolásnál ezek az elemek keverednek.

Ennek a filmnek az elején hangzik el a klasszikussá vált mondat: „Bár nem vagyok buzi, de ha választanom kéne egy fiút, akivel lefeküdnék, Elvis lenne az.” Na, én ezzel a filmmel vagyok így. Nem szeretem a szerelmes történeteket, de ha döntenem kell, ezt a sztorit bármeddig elnézem. Értékelés: 10/8.

  

8. heti téma: Rossz filmek

Felhőatlasz (Cloud Atlas)

     Az a legborzalmasabb, ha egy olyan filmet rontanak el, ahol minden adott, hogy nagyot alkossanak. Három kiváló rendező, a Wachowski testvérek (Mátrix) és a német származású Tom Tykwer (Parfüm - egy gyilkos története) egyedülálló módon úgy rendezték meg a Felhőatlaszt, - mivel az időben folyamatosan ugrál a történet -, hogy utóbbi a múlt és jelen eseményeit készítette el, míg a testvérpár a jövőben játszódó jelenetekért volt felelős. A maszkmesterek kiváló munkát végeztek. A főszereplő Tom Hanks hat különböző szerepben jelenik meg, de mindenki legalább három különböző személyt testesít meg. Mindezt úgy, hogy nem ismered fel őket! A zene az elmúlt évek legjobb filmzenéi között van. Az említett Tom Hanks mellett felbukkan Halle Berry, Susan Sarandon, Hugh Grant és a zseniális Hugo Weaving (Smith ügynök a Mátrixból) is. Ha ezek után azt mondjuk, hogy ez egy rossz film, akkor mindenkinek az lehet az első gondolata, hogy a probléma csak a történettel lehet. Azonban, ez tévedés: a történet alapjában véve teljesen egyedi és kiváló.
A film a lélekvándorlást mutatja be hat különböző korban. Azt mondja, hogy az emberi életek és tettek hatással vannak egymásra. Minden összefügg, és semmi sem véletlen. Választ ad arra, miért is érezzük néha azt a furcsa deja vu érzést.
Ez a film azonban még sem jó, vajon mi lehet ennek az oka? 172 perc rengeteg idő, mégse sikerül ezalatt egy összefüggő történetet létrehozni. Várjuk a végét, hogy megoldódjon minden, ehelyett csalódnunk kell. Én háromszor néztem végig ezt a filmet, hátha kimaradt valami, de mindig úgy álltam fel, hogy nem értettem. Negyedik esélyt nem kap. Talán ez egy olyan produkció, amit érdemesebb könyvben elolvasni?! Persze vannak olyan filmek, ahol a rendező nem nyújt segítőkezet, és a nézőre hagyja a megoldást, itt azonban túl sok az elvarratlan szál. Mivel nincs igazi főszereplője, nem tudunk senkivel azonosulni, senkit nem ismerünk meg annyira, hogy az nekünk szimpatikus, esetleg antipatikus legyen. Minden párbeszéd és monológ után hatalmas bölcsességeket próbálnak ránk zúdítani, és olyan paneleket pufogtatnak, hogy ha egy nő és egy férfi egymásra talál, az nem véletlen. Talán a sok kis okoskodás helyett elég lett volna egy nagy összegzés a film végén, de ez elmarad.
Az meg teljesen érthetetlen, hogy valamikor Halle Berry férfit, Hugo Weaving meg ápolónőt alakít. Bár erre egy magyarázatom azért van: a film előtt, az egyik rendező, Lana Wachowski nemváltoztató operáción esett át, addig ugyanis Larry-nek hívták. Értékelés: 10/5. 

8. heti téma: Rossz filmek

Legdrágább az életed (Live free or die hard)

és

Drágább, mint az életed (A good day to die hard)

Eddig próbáltalak titeket jó tanácsokkal ellátni, hogy milyen filmeket nézzetek meg. A most következő héten, azonban szeretném, ha megkímélnétek magatokat ezektől az alkotásoktól, és azt a két, néha három órát, amit erre az időtöltésre szántatok. Ugyanis néha rádöbbenünk arra, hogy bár a filmnézés kikapcsolja és szórakoztatja az embert, de van, amikor érdekesebb és tartalmasabb egy falat bámulni 90 percen keresztül, mint némelyik filmet.

El is érkeztem életem legnagyobb fájdalmához. A Drágán add az életed! első három epizódja mindig is az életem része lesz, és a szívemben olyan helyet foglal el, ami előtte talán egyedül anyukámnak volt fenntartva, de hát őt is kitúrták. Ha három korai élményt kellene felsorolni iskolai éveimből, akkor azok a következők lennének: szenvedés a Kincskereső kisködmön elolvasása miatt, a menzán a mosogatószer szaga keveredik az ehetetlen ételével, és hogy megtanultam kívülről a Drágán add az életed! teljes szövegét. Ezzel a franchise-zal megalkották korunk kultikus sorozatát. Majd sikerült ezt az egész mítoszt lerombolni és a földdel egyenlővé tenni.

A 4. résznél azt éreztem, mint amikor Michael Jordan vagy Michael Schumacher a sikeres időszakuk után szünetet tartottak, majd visszatértek, de már közel se tudták régi formájukat hozni. Biztos vagyok abban, hogy a mai világban sokkal nehezebb jó akciófilmet gyártani, mint 1988-ban volt, hiszen sokkal több ingerre van szüksége a nézőnek, nagyobb látványt és több effektust várunk, de ettől még nem lehetetlen elkészíteni. Az 5. részről, aminek a címe Drágább, mint az életed, nem is nagyon beszélek, ugyanis nem érdemes rá. Hiszen amíg az eddigi gonosz terroristákat olyan szereplők játszották el, mint Alan Rickman, Franco Nero, Jeremy Irons, addig itt a filmet megalázva Ganxsta Zoleek és Kamarás Ivánok tűnnek fel. Sajnos ez a mozi a B kategóriához sem ér fel, ezzel szemben a 4. rész, A legdrágább az életed című filmnél a készítők még komolyan hitték, hogy ez a produkció méltó folytatása lehet az elődöknek, ezért erről érdemes pár mondatot írni.

Azért szerettük John McClane-t mert nem csak tökös, de vicces is volt. Na, ez itt teljesen eltűnik (egy mondatatot leszámítva, amikor azt mondja: „Vannak nagy pillanataim”). Egy öreg ember szenvedéseit kell végignéznünk, amiből persze lehetne jó filmet készíteni, lásd a szintén Bruce Willisszel készült RED című alkotást. Ami a 3. résznél telitalálat volt, hogy Samuel L. Jackson személyében egy másik főhőst is vászonra vittek, az a 4. résznél már nem vált be, hiszen egy nem vicces hülyegyereket raktak Bruce mellé, aki irritáló mind külsőleg, mind belsőleg. A fő gonosz szerepét egy szimplán rossz színész játssza, akinek az arcjátéka abban merül ki, hogy nagyon ördögien néz, mert ugye egy ilyen galád embernek nincs is más dolga! Más. A Die hard-sorozatnál mindig nagyon fontos szerepe volt a helyszíneknek, ez adta meg az egésznek a hangulatát (felhőkarcoló, reptér, New York). Itt azonban ez az elem is eltűnik. Egyik résznél még Washingtonban vannak, pillanatokkal később mérföldekkel arrébb. És végül az utolsó kérdésem; hogy adhatják egy olyan rendező kezébe a kamerát, aki előtte két filmet rendezett, az Underworldöt és annak a folytatását? Úgy látszik, a pénz sajnos fontosabb, mint John McClane renoméja…

Remélem, mindenkiben inkább az marad meg ebből a sorozatból, amikor a főhős mezítláb leugrik a tetőről, amikor katapultál a repülőgépből, vagy amikor gallonokkal méricskél. Értékelés:

• Drágán add az életed! 10/9.5
• Még drágább az életed 10/7.5
• Az élet mindig drága 10/8
• Legdrágább az életed 10/4
• Drágább, mint az életed 10/2

7. heti téma: A függőség

Las Vegas végállomás (Leaving Las Vegas)

Miért van az, hogy ha megkérdezlek titeket milyen heroinnal foglalkozó filmet ismertek, akkor azonnal fel tudtok sorolni legalább ötöt? De az olyan alkotás, amelyben az alkohol a főszereplő, mindenkit gondolkodásra késztet. A magyarok könyökén jön ki az a közismert adat, hogy Magyarországon minden tizedik ember alkoholista. De azt már kevesebben tudják, hogy ezek közül csak 10% képes a leszokásra, míg a heroinisták 30 % -a meggyógyulhat.
Ebben a 111 percig tartó drámában, a főszereplő Ben Sanderson, ( Nicolas Cage) egyetlen másodpercig nem józan. Azonban Nicolas Cage a részegség különböző szintjeit remekül játssza el. Úgy készült a szerepre, hogy bekamerázta a házát, majd leitta magát a sárga földig és kijózanodása után, az ittas ember mozdulatait tanulmányozta. Az eredmény nem váratott magára, az összes amaerikai díjat megnyerte ( Oscar, Golden Globe, stb...). Nicolas Cage-re nem mondjuk, hogy minden idők egyik legnagyobb színésze, azonban erre a szerepre nem tudnék mást elképzelni.
Mike Figgis egy teljesen ismeretlen rendező, kiváló, de lehangoló filmet készített, ahol a szerelem találkozik ezzel a komoly betegséggel. Hősünk nem azért utazik Vegasba, hogy a pénzét megduplázza, nem azért, hogy elinduljon a póker világbajnokságon és nem azért, hogy valamelyik kaszinót kirabolja. Neki egyetlen célja van, hogy halálra igya magát. Elképzelései szerint, erre négy hét elegendő, de ez idő alatt ismerkedik meg Sera-val (Elisabeth Shue), a prostival, akit szintén kitagadott a társadalom. Kettejük között egy teljesen szex mentes és beteljesületlen szerelem alakul ki. A film ezzel arra próbál választ adni, hogy nem az idő hosszúsága számít két ember között, hanem annak minősége. Hiszen Ben utolsó napjainak felhőtlen időszaka ez, míg Sera egész életének talán legszebb hetei, amit Bennel tölthet. Mindezek ellenére úgy érzem, ez a film a magányról szól és arról, hogy ha már az elejétől fogva nincs melletted senki, akkor semmi esélyed a gyógyulásra.
Nem véletlen a helyszín, hiszen hol máshol lehetne öngyilkos az ember, mint a bulizások Mekkájában, a világ legnagyobb játszóterén, ahol önfeledt a boldogság. Ezekből a pozitív dolgokból semmit nem kapunk, amihez nagyban hozzájárul a lehangoló, de mégis kitűnő zene, amit Sting énekel több jelenetben is.
Ezt a filmet ne akkor nézd meg, mielőtt elmész a haverokkal berúgni,vagy pont előtte érdemes megnézni! Épp ez a jó benne, hogy mindegy mikor, de mindenképpen látnod kell! 10/7.