9. heti téma: Ismeretlen ismerősök

Pillangó-hatás (The Butterfly Effect)

    Népszerűségi versenyen, a Pillangó-hatás nem lenne benne az első százban, ez egészen biztos. Talán az is kijelenthető, hogy az emberek többsége nem látta ezt a filmet. Ha közéjük tartozol, ezt most pótolnod kell!
Képzelj el egy olyan alkotást, melynek két rendezője, Eric Bress és J. Mackye Gruber – ezt a művet is beleszámítva – két filmet készített. Tíz évvel ezelőtt fejezték be a Pillangó-hatást, és aztán véget vetettek rendezői pályafutásuknak. Rájuk tényleg azt lehet mondani, hogy a csúcson hagyták abba. Ezt az utat kellett volna bejárnia a film főszereplőjének, Ashton Kutchernek is. Miután a lányok az összes nyálukat elhasználták a tini-vígjátékokat látva, kiderült erről a fiúról, hogy a színészmesterségben is jártas. Csak kellett hozzá egy zseniális film. Sajnos, ilyet azóta sem láttunk tőle. Egy-két ismerős arc felbukkan még a vásznon, a női főszereplőt alakító Amy Smart, vagy éppen Eric Stoltz, de a többi epizodista teljesen ismeretlen számunkra.
A cím a pillangóhatás-elméletre utal, amely szerint, ha egy pillangó meglebbenti szárnyát Kínában, az tornádót is gerjeszthet Amerikában. Főhősünk, Evan Treborn (Ashton Kutcher) képes visszamenni a múltba, és másképp alakítani életét. Gyermekkorában többször volt emlékezetkihagyása, naplója és más tárgyak segítségével tud újra megjelenni ezekben a szituációkban, és másik mederbe terelni sorsát. Fő célja, hogy rendbe hozza hibáit és megszerezze szerelmét, Kayleigh Millert (Amy Smart). Azonban minden egyes kis cselekedete a múltban, hatalmas változásokat eredményez a jövőben.
Amíg a Vissza a jövőbe trilógiában viccesen nyúltak az időutazáshoz, addig itt egy izgalmas sci-fi thrillert látunk, ahol nagy szerepet kap a drámaiság. A hasonló témájú Freqency című film nyálas happy enddel zárul, de itt szerencsére nem esnek ebbe a hibába az alkotók.
Hányszor játszunk el a gondolattal, hogy de jó lenne visszamenni az időben, és a jó számokat beikszelni a lottószelvényen! Ki ne gondolt volna még arra, milyen kár, hogy nem szólítottam meg azt a lányt! Nem sok ember van, aki ne szeretne visszamenni az érettségire, a tételhúzás pillanatára. Ha megnézed a Pillangó-hatást, nem fogsz többé ilyenekre vágyni.
A film alkotói több alternatív befejezést készítettek a műnek, amit itt megnézhetsz, de csak miután láttad az eredetit. Értékelés: 10/7,5.

9. heti téma: Ismeretlen ismerősök

Acéllövedék (Full Metal Jacket)

Egy újabb alkotás, amely kategóriájában méltatlanul nincs fent a dobogón. Ha a Vietnámmal kapcsolatos filmekre gondolunk, mindenkinek előbb fog eszébe jutni, A szakasz, az Apokalipszis most, vagy ha még jobb ízlésed van, akkor A szarvasvadász. Ezek mind zseniális filmek, de ezektől semmibe sem marad el az Acéllövedék. Sőt!
A rendező Stanley Kubrick, pont ezek a művek miatt határozott úgy, hogy később készíti el alkotását. Így hát 1987-ben fejeződött be ennek a pacifista háborús filmnek a forgatása. Azért lett ez egy teljesen egyedülálló mű, mivel az eddigiek, vagy azzal foglalkoztak, hogy mi történik a frontvonalon, vagy azzal, hogyan dolgozzák fel az érintettek a traumát, a háború után. Na ezzel szakít a rendező és rendhagyó módon, a film első részében a harc előzményeivel és a kiképzéssel foglalkozik. Olyan erős jelenetek zúdulnak ránk, hogy amikor az alkotás második felében, a frontra kerülünk, semmivel sem érezzük rosszabbul magunkat.
A filmnek három jelentős szereplője van. Az első Hartman kiképzőtiszt, a teljesen ismeretlen R. Lee Ermey alakítja és egy új karaktert hoz létre a film történelemben. A szívtelen és gonosz tiszt, aki megalázza a katonákat és egy csepp emberség nincs benne. Mivel a hősünket alakító színész eredeti foglalkozása ugyanaz, mint a filmben, nem színészkedésről beszélünk, hanem saját magát alakítja. Ezért is kiváló az ő karaktere. Hogy teljesen hiteles legyen az egész, a rendező, szabad kezet adott neki és a film legnagyobb részében improvizálást látunk tőle. Ez egy háború ellenes film, mégis Amerikára jellemező, hogy Hartman karakterének hatására, az önkéntesek száma megnőtt a seregben a vetítés után. A második főszereplő, az ő ellenpólusa. Pyle közlegény (Vincent D'Onofrio), aki tragikus sorsát annak köszönheti, hogy kövérebb a többieknél és lassabban fut a kiképzésnél. Így válik Hartman célpontjává. A mindig epizódszereplő, Vincent D'Onofrio karaktere kedvéért 32 kg-ot hízott, és ezzel megdöntötte Robert De Niro csúcsát, aki a Dühöngő bikában alakított Jake LaMotta megformálásáért 30 Kg felesleget szedett fel. Az Acéllövedék igazi főhőse mégis J.T. Davis (Matthew Modine) közlegény, azaz Joker. Az ő szemével követhetjük végig a háború borzalmait. Segít társának Pyle-nak és a frontvonal pokoli hangulatát is vele együtt élhetjük át.

Lehet-e egy olyan filmet nem kedvelni, ahol felhangzik a legendás Rolling Stones Paint it black című slágere? Nem hinném! Stanley Kubrick egyedülálló módon megtiltotta összes filmjének a szinkronizálását, így ezt sem hallhatjuk magyarul. A rendező később azt mondta, Hartman tizedes bármilyen szinkronizálása, filmje megszentségtelenítése lett volna. Így már maga, a magyar cím is eltér az eredetitől, aminek jelentése egy különleges töltény, ami nem pusztán egy acéllövedék.
Minden háborús filmben elhangzik az a bölcselet, hogy egy katona nem akkor hal meg, mikor megölik, hanem, amikor ő kioltja valaki másnak az életét. Ez az alkotás pontosan ezt boncolgatja. Hétköznapi emberek, olyanok, mint te vagy én és az ő viselkedésük, hogyan változik meg egy háborúban. Alapmű. Értékelés:10/8,5.

9. heti téma: Ismeretlen ismerősök

Tiszta románc (True Romance)

   Vannak azok az „ismeretlen” filmek, amelyeket már láttunk, és azt mondjuk: „A címe nagyon ismerős”. Mások meg olyanok, amelynek megemlítésére, egy kérdéssel reagálunk:„Nem az, amelyikbe az izé játszik?” Azonban készültek homályba veszett művek is, amelyeknek saját kategóriájukban klasszikussá kellett volna válniuk. Ilyen a Tiszta románc is.
Képzeljetek el egy olyan alkotást, amelyben a készítők mindegyike a legalkalmasabb volt a saját feladatára. Quentin Tarantino 1986-ban megírta első forgatókönyvét, de akkor még egy stúdió sem vállalta el, hogy megfilmesítse. Hét évvel később viszont összeállt minden: a rendező, Tony Scott kapta meg a lehetőséget, hogy amit Tarantino megálmodott, azt vászonra vigye. A készítők a szereplőválogatásnál nem verték fogukhoz a garast, így egy sztárokkal zsúfolt filmet hoztak létre. A két főszereplő Christian Slater és Patricia Arquette, de ha ez valakinek kevés lenne, az ismert mellékszereplők sora szinte végtelen: Dennis Hopper, Val Kilmer, Gary Oldman, Brad Pitt, Christopher Walken, Samuel L. Jackson,  a Maffiozók sorozat ismert arca, a nem rég elhunyt, James Gandolfini, Tom Sizemore, Chris Penn, de a többi színészt is fel fogjátok ismerni. Szerencsénkre itt még nem fogyott el, a filmre szánt összeg és zeneszerzőnek felkérték Hans Zimmert. Ezek után képtelenség volt a Tiszta románcot elrontani.
Tarantino különös képessége, hogy már a hatodik percben megkedveljük hőseinket. Clarence (Christian Slater) és Alabama útjai keresztezik egymást, és a képregényimádó fiú beleszeret a call girlbe („nem kurva”). Ekkor Clarance úgy dönt, segít szerelmének leszámolni a múltjával, és megöli a stricijét. Azonban a táska, amit abban a tudatban hozott el, hogy a lány ruhái vannak benne, egy nagy adag kokaint tartalmaz. Ezek után kezdődhet egy igazi akciófilm. Azonban, most ne egy tipikus lövöldözős mozira gondoljatok, hanem egy olyanra, ahol minden karaktert meg kell ismerned, és emiatt minden dialógusnak hatalmas súlya van.
Kiválóan adja át a 90-es évek hangulatát, egy fokkal jobban, mint bármelyik New Kids On The Block album, vagy Julcsi diszkós jelenetei a Szomszédokban. Mindemellett tiszteleg a régebbi korok előtt is. Főszereplőnk példaképe Elvis, az ő szelleme többször megjelenik és tanácsokkal látja el hősünket. Valamint az se véletlen, hogy a szerelmesek egy régi kung fu-film vetítésén ismerkednek meg.
Minden idők egyik legütősebb párbeszéde is itt hangzik el, Vincenzo Coccotti (Christopher Walken) és Clarence édesapja (Dennis Hopper) között.

    Ekkor döbbenünk rá arra, hogy nem mindig az a legtökösebb egy akciófilmben, aki egyedül lemészárol harminc állig felfegyverzett rossz fiút. A humor is végig jelen van, ami talán Floyd (Brad Pitt) betépett figurájánál teljesedik ki. Így kapunk egy romantikus akciófilmet, ami keveredik a drámával és a vígjátékkal. Természetesen a film végi leszámolásnál ezek az elemek keverednek.

Ennek a filmnek az elején hangzik el a klasszikussá vált mondat: „Bár nem vagyok buzi, de ha választanom kéne egy fiút, akivel lefeküdnék, Elvis lenne az.” Na, én ezzel a filmmel vagyok így. Nem szeretem a szerelmes történeteket, de ha döntenem kell, ezt a sztorit bármeddig elnézem. Értékelés: 10/8.

  

8. heti téma: Rossz filmek

Felhőatlasz (Cloud Atlas)

     Az a legborzalmasabb, ha egy olyan filmet rontanak el, ahol minden adott, hogy nagyot alkossanak. Három kiváló rendező, a Wachowski testvérek (Mátrix) és a német származású Tom Tykwer (Parfüm - egy gyilkos története) egyedülálló módon úgy rendezték meg a Felhőatlaszt, - mivel az időben folyamatosan ugrál a történet -, hogy utóbbi a múlt és jelen eseményeit készítette el, míg a testvérpár a jövőben játszódó jelenetekért volt felelős. A maszkmesterek kiváló munkát végeztek. A főszereplő Tom Hanks hat különböző szerepben jelenik meg, de mindenki legalább három különböző személyt testesít meg. Mindezt úgy, hogy nem ismered fel őket! A zene az elmúlt évek legjobb filmzenéi között van. Az említett Tom Hanks mellett felbukkan Halle Berry, Susan Sarandon, Hugh Grant és a zseniális Hugo Weaving (Smith ügynök a Mátrixból) is. Ha ezek után azt mondjuk, hogy ez egy rossz film, akkor mindenkinek az lehet az első gondolata, hogy a probléma csak a történettel lehet. Azonban, ez tévedés: a történet alapjában véve teljesen egyedi és kiváló.
A film a lélekvándorlást mutatja be hat különböző korban. Azt mondja, hogy az emberi életek és tettek hatással vannak egymásra. Minden összefügg, és semmi sem véletlen. Választ ad arra, miért is érezzük néha azt a furcsa deja vu érzést.
Ez a film azonban még sem jó, vajon mi lehet ennek az oka? 172 perc rengeteg idő, mégse sikerül ezalatt egy összefüggő történetet létrehozni. Várjuk a végét, hogy megoldódjon minden, ehelyett csalódnunk kell. Én háromszor néztem végig ezt a filmet, hátha kimaradt valami, de mindig úgy álltam fel, hogy nem értettem. Negyedik esélyt nem kap. Talán ez egy olyan produkció, amit érdemesebb könyvben elolvasni?! Persze vannak olyan filmek, ahol a rendező nem nyújt segítőkezet, és a nézőre hagyja a megoldást, itt azonban túl sok az elvarratlan szál. Mivel nincs igazi főszereplője, nem tudunk senkivel azonosulni, senkit nem ismerünk meg annyira, hogy az nekünk szimpatikus, esetleg antipatikus legyen. Minden párbeszéd és monológ után hatalmas bölcsességeket próbálnak ránk zúdítani, és olyan paneleket pufogtatnak, hogy ha egy nő és egy férfi egymásra talál, az nem véletlen. Talán a sok kis okoskodás helyett elég lett volna egy nagy összegzés a film végén, de ez elmarad.
Az meg teljesen érthetetlen, hogy valamikor Halle Berry férfit, Hugo Weaving meg ápolónőt alakít. Bár erre egy magyarázatom azért van: a film előtt, az egyik rendező, Lana Wachowski nemváltoztató operáción esett át, addig ugyanis Larry-nek hívták. Értékelés: 10/5. 

8. heti téma: Rossz filmek

Legdrágább az életed (Live free or die hard)

és

Drágább, mint az életed (A good day to die hard)

Eddig próbáltalak titeket jó tanácsokkal ellátni, hogy milyen filmeket nézzetek meg. A most következő héten, azonban szeretném, ha megkímélnétek magatokat ezektől az alkotásoktól, és azt a két, néha három órát, amit erre az időtöltésre szántatok. Ugyanis néha rádöbbenünk arra, hogy bár a filmnézés kikapcsolja és szórakoztatja az embert, de van, amikor érdekesebb és tartalmasabb egy falat bámulni 90 percen keresztül, mint némelyik filmet.

El is érkeztem életem legnagyobb fájdalmához. A Drágán add az életed! első három epizódja mindig is az életem része lesz, és a szívemben olyan helyet foglal el, ami előtte talán egyedül anyukámnak volt fenntartva, de hát őt is kitúrták. Ha három korai élményt kellene felsorolni iskolai éveimből, akkor azok a következők lennének: szenvedés a Kincskereső kisködmön elolvasása miatt, a menzán a mosogatószer szaga keveredik az ehetetlen ételével, és hogy megtanultam kívülről a Drágán add az életed! teljes szövegét. Ezzel a franchise-zal megalkották korunk kultikus sorozatát. Majd sikerült ezt az egész mítoszt lerombolni és a földdel egyenlővé tenni.

A 4. résznél azt éreztem, mint amikor Michael Jordan vagy Michael Schumacher a sikeres időszakuk után szünetet tartottak, majd visszatértek, de már közel se tudták régi formájukat hozni. Biztos vagyok abban, hogy a mai világban sokkal nehezebb jó akciófilmet gyártani, mint 1988-ban volt, hiszen sokkal több ingerre van szüksége a nézőnek, nagyobb látványt és több effektust várunk, de ettől még nem lehetetlen elkészíteni. Az 5. részről, aminek a címe Drágább, mint az életed, nem is nagyon beszélek, ugyanis nem érdemes rá. Hiszen amíg az eddigi gonosz terroristákat olyan szereplők játszották el, mint Alan Rickman, Franco Nero, Jeremy Irons, addig itt a filmet megalázva Ganxsta Zoleek és Kamarás Ivánok tűnnek fel. Sajnos ez a mozi a B kategóriához sem ér fel, ezzel szemben a 4. rész, A legdrágább az életed című filmnél a készítők még komolyan hitték, hogy ez a produkció méltó folytatása lehet az elődöknek, ezért erről érdemes pár mondatot írni.

Azért szerettük John McClane-t mert nem csak tökös, de vicces is volt. Na, ez itt teljesen eltűnik (egy mondatatot leszámítva, amikor azt mondja: „Vannak nagy pillanataim”). Egy öreg ember szenvedéseit kell végignéznünk, amiből persze lehetne jó filmet készíteni, lásd a szintén Bruce Willisszel készült RED című alkotást. Ami a 3. résznél telitalálat volt, hogy Samuel L. Jackson személyében egy másik főhőst is vászonra vittek, az a 4. résznél már nem vált be, hiszen egy nem vicces hülyegyereket raktak Bruce mellé, aki irritáló mind külsőleg, mind belsőleg. A fő gonosz szerepét egy szimplán rossz színész játssza, akinek az arcjátéka abban merül ki, hogy nagyon ördögien néz, mert ugye egy ilyen galád embernek nincs is más dolga! Más. A Die hard-sorozatnál mindig nagyon fontos szerepe volt a helyszíneknek, ez adta meg az egésznek a hangulatát (felhőkarcoló, reptér, New York). Itt azonban ez az elem is eltűnik. Egyik résznél még Washingtonban vannak, pillanatokkal később mérföldekkel arrébb. És végül az utolsó kérdésem; hogy adhatják egy olyan rendező kezébe a kamerát, aki előtte két filmet rendezett, az Underworldöt és annak a folytatását? Úgy látszik, a pénz sajnos fontosabb, mint John McClane renoméja…

Remélem, mindenkiben inkább az marad meg ebből a sorozatból, amikor a főhős mezítláb leugrik a tetőről, amikor katapultál a repülőgépből, vagy amikor gallonokkal méricskél. Értékelés:

• Drágán add az életed! 10/9.5
• Még drágább az életed 10/7.5
• Az élet mindig drága 10/8
• Legdrágább az életed 10/4
• Drágább, mint az életed 10/2

7. heti téma: A függőség

Las Vegas végállomás (Leaving Las Vegas)

Miért van az, hogy ha megkérdezlek titeket milyen heroinnal foglalkozó filmet ismertek, akkor azonnal fel tudtok sorolni legalább ötöt? De az olyan alkotás, amelyben az alkohol a főszereplő, mindenkit gondolkodásra késztet. A magyarok könyökén jön ki az a közismert adat, hogy Magyarországon minden tizedik ember alkoholista. De azt már kevesebben tudják, hogy ezek közül csak 10% képes a leszokásra, míg a heroinisták 30 % -a meggyógyulhat.
Ebben a 111 percig tartó drámában, a főszereplő Ben Sanderson, ( Nicolas Cage) egyetlen másodpercig nem józan. Azonban Nicolas Cage a részegség különböző szintjeit remekül játssza el. Úgy készült a szerepre, hogy bekamerázta a házát, majd leitta magát a sárga földig és kijózanodása után, az ittas ember mozdulatait tanulmányozta. Az eredmény nem váratott magára, az összes amaerikai díjat megnyerte ( Oscar, Golden Globe, stb...). Nicolas Cage-re nem mondjuk, hogy minden idők egyik legnagyobb színésze, azonban erre a szerepre nem tudnék mást elképzelni.
Mike Figgis egy teljesen ismeretlen rendező, kiváló, de lehangoló filmet készített, ahol a szerelem találkozik ezzel a komoly betegséggel. Hősünk nem azért utazik Vegasba, hogy a pénzét megduplázza, nem azért, hogy elinduljon a póker világbajnokságon és nem azért, hogy valamelyik kaszinót kirabolja. Neki egyetlen célja van, hogy halálra igya magát. Elképzelései szerint, erre négy hét elegendő, de ez idő alatt ismerkedik meg Sera-val (Elisabeth Shue), a prostival, akit szintén kitagadott a társadalom. Kettejük között egy teljesen szex mentes és beteljesületlen szerelem alakul ki. A film ezzel arra próbál választ adni, hogy nem az idő hosszúsága számít két ember között, hanem annak minősége. Hiszen Ben utolsó napjainak felhőtlen időszaka ez, míg Sera egész életének talán legszebb hetei, amit Bennel tölthet. Mindezek ellenére úgy érzem, ez a film a magányról szól és arról, hogy ha már az elejétől fogva nincs melletted senki, akkor semmi esélyed a gyógyulásra.
Nem véletlen a helyszín, hiszen hol máshol lehetne öngyilkos az ember, mint a bulizások Mekkájában, a világ legnagyobb játszóterén, ahol önfeledt a boldogság. Ezekből a pozitív dolgokból semmit nem kapunk, amihez nagyban hozzájárul a lehangoló, de mégis kitűnő zene, amit Sting énekel több jelenetben is.
Ezt a filmet ne akkor nézd meg, mielőtt elmész a haverokkal berúgni,vagy pont előtte érdemes megnézni! Épp ez a jó benne, hogy mindegy mikor, de mindenképpen látnod kell! 10/7.