12. heti téma: Magyar filmek

Macskafogó

  Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy miért érdemes magyarnak lenni, én habozás nélkül rávágom, a Macskafogó miatt. Mert bár egy magyar–német–kanadai koprodukció, és Cat City néven elkészítették angolul is, képtelenség egy külföldinek átadni azokat a fordulatos mondatokat, zenéket, amik miatt igazán szeretjük ezt a filmet. Képzeljük el a patkányok dalát más nyelven! Elképzelhetetlen. Az egésznek van egy különös hangulata, amit igazán csak mi, magyarok érezhetünk át. Ezért köszönetet mondhatunk Ternovszky Bélának, a film rendezőjének.

Ez az a mestermű, ahol nem érdemes a film tartalmáról beszélni, mert itt minden mondat szállóigévé vált, olyanok, melyeket mindenki ismer. „Üdvözlöm a feleségét. Köszönöm uram, de már egy éve önnel él”. „Vedd át a volánt, én whiskyt reggeliztem”. Akad olyan, aki nem hallotta az egy aprócska kalapocska, benne csacska macska mocska belépő kódot? Nem hiszem.
Ritka az olyan rajzfilm, amely minden korosztályhoz szól. Én gyerekkoromban rengetegszer megnéztem, de hazudnék, ha azt mondanám, felfogtam azt, hogy „a vérszomjas macskák jól szervezett, tökéletesen felszerelt multinacionális bandákba tömörülve, pimaszul semmibe véve a jogot és a rendet, felrúgva a macskák és egerek közötti történelmi konvenciókat, az egértársadalom végső felszámolására törekedtek”, vagy más, ehhez hasonló mondatokat. A Macskafogó több film előtt tiszteleg. Az elején a mondatok úgy tűnnek el a távolban, mint, a Csillagok háborúja kezdő képsoraiban. Főhősünk, Nick Grabowski, a visszavonult titkosügynök, nem lehet más, csak James Bond, míg a macskák vezére, Giovanni Gatto maga a keresztapa. Azonban ezt az egészet olyan kedvesen, bájosan, és legfőképpen viccesen tálalja a rendező, hogy bármely kisgyerek örömmel fogja megnézni. A neveknél már észrevehettük, hogy a készítők mennyire nemzetközivé tették művüket. A már említett Grabowski, Gatto, mellett felbukkan Bob Poliakoff, Lusta Dick az angolos Adlington, stb. A film leggonoszabb szereplője, Fritz Teufel, nevének jelentése maga az ördög. Az ő beosztottja Safranek. Itt jutunk el a film csúcspontjához. Az ő kettősük nemcsak a legviccesebb, hanem egyben a legéletszerűbb is. Mindenki találkozott már ilyen tenyérbemászó főnökkel, és ilyen puha pöcsű beosztottal.
Nagyban hozzájárultak a film sikeréhez a kiváló szinkronhangok. Érdekesség, hogy a nagyszerű színészek személyükhöz nem közelálló karakterek hangjait kölcsönzik. Sinkó László, Benedek Miklós, Haumann Péter, Kern András, Béres Ilona, Bodrogi Gyula, Körmendi János, Gálvölgyi János, Mikó István, Kállai Ferenc, Mécs Károly, Pálos Zsuzsa, Szombathy Gyula és a többiek mind-mind nagyot alakítanak.
Az egyetlen negatívum, amit a Macskafogóval szemben fel lehet hozni, az, hogy elkészítették a második részt, amit – látva a filmet – nyilvánvalóan nem kellett volna. De ez semmit nem vonhat le az első érdemeiből. Értékelés 10/10.

12. heti téma: Magyar filmek

Csinibaba

    A nép egyszerű gyermekei közé tartozom, és remélem ezzel nem vagyok egyedül. Nekünk készítenek olyan alkotásokat, amelyek komolyabb témákat próbálnak közérthetően ismertetni. A Csinibaba ennek egyik tökéletes példája. Nagyon fontos, hogy azok is kapjanak egy képet az 56-os forradalom utáni Magyarországról, akik nem éltek még abban az időben. Ebből fakadóan nem tudhatom, Tímár Péter filmje mégis rendkívül életszerűnek tűnik. A díszletek, a ruhák, a fiatalok beszéde (a köszönés, ahogy elharapják a szót: szasz), vágyakozásaik (Chesterfield cigaretta, Mary Lou-album) és más apró dolgok miatt úgy érezzük, valóban 1962-ben járunk. Azonban ettől még nem garantált a siker. Miért lett mégis a Csinibaba az újkori magyar filmezés egyik jelentős mérföldköve?


Sokan azt mondják, ez a mű fele annyit se érne, ha a zenei betétek nem lennének ennyire nagyszerűek. Nehéz velük vitatkozni, de ha egy zenés vígjátékot vagy egy musicalt nézel, ott nem véletlenül kap a muzsika főszerepet, és minden más másodlagos. Gondoljunk arra, milyen érzés lenne a Hair, vagy A hegedűs a háztetőn című filmeket megnézni, úgy, hogy a tv-t lehalkítjuk! Ezeket nem említhetjük egy lapon a Csinibabával, mégis illúzióromboló lenne süket füllel „végigélvezni”. Itt minden egyes zene kiváló, és átadja a kor hangulatát. Nem elég, hogy fülbemászó, de szövegileg sem olyan „bölcsességeket” kell hallgatnunk, hogy lehet kék az ég és zöld a fű... Nem véletlen, ha olyan nevek találhatók a dalszövegírók, a zeneszerzők és előadók között, mint a Kispál és a borz, Cseh Tamás, Szenes Iván, Bágya András, Fényes Szabolcs, Maliáth Júlia, Nádas György és Deák Tamás.

  

Nem szabad szó nélkül elmenni a karakterek mellett, ami miatt a Csinibaba kilóg az átlagos magyar filmek közül. Ez Gálvölgyi János első főszerepe játékfilmben, Simon bácsit alakítja, az ÁVH volt emberét, aki jelenleg a „tömbérdek” vezetője. Mivel a történetben a KISZ által meghirdetett Ki mit tud? van a középpontban, (aminek döntőjét Helsinkiben rendezik meg) a rendező így tiszteleg főhősünk előtt, aki éppen ezen a versenyen lett országosan ismert. Mellékszerepben Reviczky Gábor végre önfeledten ripacskodhat, a L'art pour l'art társulat tagjai gyakorlatilag önmagukat alakíthatják, Galla Miklós konferanszié, Nagy Natália a címszereplő, Dolák- Saly Róbert a gyárvezető. Megkapjuk a magyar Steve Buscemit Andorai Péter (Purábl Kunó) személyében, aki pókerarccal viszi végig a filmet savanyú humorával, és rezzenéstelenül közli, hogy minden nő kurva. Németh Kristóf (Félix) is megkapta a hozzáillő suttyó szerepét, mellette az összes fiatal teljesen hiteles, és lehet-e egy filmen nem nevetni, ahol a szerelmi háromszög két női tagja Molnár Piroska (Aranka) és Lázár Kati (Ernestin)? Nem nagyon lehet közülük választani.  

Az átverések korában, amikor már mindenki azt hitte, a háború és a forradalom után minden szép és jó lesz, rá kellett döbbennünk, ez még nem Helsinki. Tímár Péter pedig tudja, hogy az ember néha kínjában tud a legjobban nevetni. Ezért lett a Csinibaba a 90-es évek legjobb magyar filmje. Értékelés: 10/8.

  

 

  

12. heti téma: Magyar filmek

   A magyar filmezést, a focinkhoz tudnám hasonlítani. Jó volt. Hollywood Puskás Öcsije Lugosi Béla, vagy a Casablanca rendezője, Kertész Mihály, de még a nem első rangú színésznő, Gábor Zsazsa is világsztárok voltak, akik miatt az emberek sejtették, merre van Magyarország. Ha a még távolabbi múltra tekintünk vissza, találkozunk Friedmann Vilmossal, akit William Foxként ismernek az emberek, mint a 20th Century Fox megalapítóját, és a híres embereket sorolhatnám a végtelenségig. Azonban nagyon unalmas, hogy mi mindig a nosztalgiából élünk. Bár az elmúlt harminc évben akadt még néhány tehetséges filmes, és még készült egy-két nagyon jó magyar alkotás, mégis rá kell döbbennünk: a helyzet nem jobb, mint a labdarúgásban. A 70-es évek óta két névből élünk: Zsigmond Vilmos és Koltay Lajos, akik operatőrként zsenik, de úgy gondolom, nincs olyan ember, aki azért ül be egy moziba, mert a kamera mögött egy világsztár ül. Sajnos azt nézzük, ki lőtte a gólt, és nem azt, hogy ki milyen jól teljesített a védelemben. Már pedig ezeket a gólokat a színészek és rendezők „lövik”. Amíg a környező országokból kiemelkedtek olyan zsenik, mint Milos Forman vagy Roman Polanski, de még Emir Kusturica is kiment Hollywoodba leforgatni az Arizónai álmodozókat, és csak utána döntött úgy, inkább Európában készít filmeket (amit nagyon köszönünk, mert így kaptuk meg a Macskajajt), addig nekünk van egy Szabó Istvánunk, aki az előzőekhez nem mérhető, bár kétségkívül nagyon tehetséges rendező. Én képtelen vagyok végig nézni egy Bacsó Péter művészfilmet vagy a nyolc és félórás Sátántangót, Tarr Bélától. Ezek után választhatok egy üveg whisky és Fenyő Iván romantikus komédiája között, mert ugyanannyi agysejtemet pusztítják el. Én az előbbit preferálom, mert azután legalább jó a kedvem. Miért van az, hogy külföldön megtalálják a kettő közötti arany középutat? Luc Besson A nagy kékség című műve, vagy Martin Scorsese több alkotása is, olyan művész film, ami közérthető is egyben.

Az ötödik pecsét

   Ennek ellenére vannak gyöngyszemek. Ha akad olyan, aki egy másik bolygóról jött, és nem látta az Indul a bakterház, a Tizedes meg a többiek, A tanú, a Sose halunk meg, az Üvegtigris vagy az Argó című filmet, akkor ezt a kötelező házi feladatot be kell pótolnia. Ezek a legnagyobb klasszikusok, és ezektől nem sokkal marad el Szabó István filmjei, a Mephisto, a Napfény íze, de az ezredforduló után is készült nagyon jó magyar film, ilyen a Kontroll vagy a Kaméleon, de könnyedebb témákban is készítettek rendkívül szórakoztató alkotásokat, mint a 30-as években a Hyppolit, a lakáj, a Katyi, vagy gyerekkorom kedvence, a Szeleburdi család.
Azonban 1976-ban készült egy magyar film, ami ha az Egyesült Államokban kerül a mozikba, 7 Oscar-díjat nyer, és a Száll a kakukk fészkére, a Keresztapa, a Csillagok háborúja sikereinek közelében járt volna. Az ötödik pecsét első képzeletbeli aranyszobrocskáját Fábri Zoltán, a film rendezője kapná. Olyan kamaradrámát rendezett meg, amit Sidney Lumet, 12 dühös embere óta nem láttunk. A film első kétharmada egy asztalnál játszódik, ahol öt ember párbeszédét követhetjük végig. Cselekvések helyett a testbeszédek és a dialógusok kapnak főszerepet. Ilyen helyzetben a rendezőnek nagyon nehéz végig fenntartani a néző figyelmét, ám jelen esetben ez hibátlanul sikerült. A második díj Vukán György zeneszerzőé. Egy szerzeményről akkor tudjuk, hogy mennyire jó, ha száz hasonló ritmusú zene közül is rávágjuk, ezt ismerem! A fülbemászó dallam, nagyon hűen tükrözi Magyarország hangulatát a háborús időkben, konkrétan 1944-ben, amikor a film játszódik.

A harmadik Oscar-díjat Sánta Ferenc vehetné át, a forgatókönyvért (Fábri Zoltánnal együtt). Ugyanis az ő könyvéből készült az alkotás. Az ötlet annyira eredeti, hogy később a fantáziátlan amerikaiak több filmbe is átveszik a történet alapkérdését. Nevezetesen azt: ha újjászületnél, Tomoceusz Katatiki vagy Gyugyu lennél? Azaz kegyetlen diktátor vagy a tisztességes rabszolga? Ezt a kérdést teszi fel főhősünk, a többi asztalnál ülőnek, akik közül egy kivételével senki nem tud válaszolni, ám egy hosszú éjszaka után másnap az élet választ ad helyettük. Negyedik díj az operatőri munkájáért Illés Györgynek járna. A komor hangulatot sötét képi világ adja át, ami szépen lassan egyre világosabb lesz, és a filmvégi háborús jelenet is – a korhoz képest – kiválóan van filmezve. A főszereplőért járó Oscart vita nélkül a Gyurica Miklóst alakító Őze Lajos vihetné haza. Nettó egy órán keresztül láttam játszani két filmben (ebből húsz perc A tanúban), mégis azt mondom, nincs nála nagyobb magyar színész. Őzénél az kevés, hogy valakit hitelesen játszik el; különleges hatással is van a nézőre, valami megmagyarázhatatlan pluszt képes adni. Valószínűleg ez ugyanaz a zsenialitás, amit Jack Nicholsonnál vagy Dustin Hoffmannál érezhetünk még. A film többi szereplőjét is érdemes megemlíteni. Márkus László, az áruló szerepében Dégi István, Horváth Sándor, Bencze Ferenc, Cserhalmi György, aki pár percre tűnik fel és egyetlen mondata sincsen, a nagyon fiatal Pécsi Ildikó, valamint Latinovits Zoltán utolsó alakítása. Itt elérkeztünk a 6. díjhoz, a mellékszereplőnek járó Oscart a civil ruhás nyilas tisztet alakító színésznek jár, aki ezzel a produkcióval tette fel a koronát életpályájára. Latinovits egy emlékezetes gonoszt alakít, ami bár egy aprócska epizódszerep, mégis maradandót nyújt. Imádjuk az olyan filmeket, amelyeknek a végkifejlete kiszámíthatatlan, Az ötödik pecsétet ezért is lehet nagyon szeretni, mert a végén átértékeljük, amit addig láttunk, és legszívesebben újra megnéznénk. Mi más lehetne a 7. Oscar, mint maga a film. Sajnos igazából nem lett nemzetközileg elismert alkotás, bár a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon, Fábri Zoltánt Arany Medve díjra jelölték. A film értékelése: 10/9.

11. heti téma: Európai filmek

A gyűlölet (La haine)

   ,,Egy ember kiugrik az 50. emeletről. Hogy nyugtassa magát, elkezdi mondogatni: eddig minden rendben, eddig minden rendben, eddig minden rendben, nem a zuhanás, a leérkezés számít.” Ezzel a viccel kezdődik ez a nagyon nyomasztó film, és a kiugrott ember helyére nyilvánvalóan azt a társadalmat kell „odaképzelni”, amelyben fiatal hőseink szerepelnek: a zsidó Vincent (Vincent Cassel), az arab Szaid (Said Taghmaoui), és a fekete Hubert (Hubert Koundé). A Párizs melletti külvárosokban a zavargások mindennaposak. A reménytelen helyzetben lévő fiatalok és a rendőrök összecsapásaitól hangos a sajtó. A három jó barát társuk életéért szorít, akit úgy megvertek, hogy kómában van. Mindeközben egy rendőrfegyvernek is nyoma vész. Ekkor dönt úgy Vincent, hogy ha a barátja meghal, ő bosszúból kioltja egy rendőr életét.
A fekete-fehér film 1995-ben készült, és semmi illúziót nem hagy azzal kapcsolatban, hogy ezek a nyomorból jött francia fiatalok megpróbálhatnak kitörni, azonban semmi esélyük nincs egy jobb világra. A gyűlöletet Mathieu Kassovitz rendezte, akit az Amiélie csodálatos életében láthatunk, de saját filmjében is megjelenik egy rövid időre (ő a szkinhead, akit Vincent le akar lőni). Olyannyira magáénak érezheti ezt a művet, hogy a rendezés mellett a forgatókönyvet is ő írta. A kiváló zenén kívül engem teljesen lenyűgözött Vincent Cassel játéka. Eddig, amikben láttam, vagy egy kimért úriember (Fekete Hattyú), vagy egy rideg tolvaj (Oceans eleven sorozat második és harmadik része), de legjobb alakítását egy mellékszerepben nyújtotta Luc Besson filmjében, a Jeanne d’Arc-ban. Ezek egyike sem nőhet fel azonban ehhez az alakításhoz, ahol egy igazán egyszerű utcagyereket játszik el – hibátlanul.
A film legdrámaibb szála Huberté. A nagy darab fekete fiú, aki profi bokszolónak készül, az egyetlen karakter a filmben, aki valóban ott akar hagyni mindent, és szeretne új életet kezdeni. Talán ő az egyetlen figura, akivel igazán azonosulni lehet.
Több hasonlóságot találunk az amerikai Kölykök, vagy épp az angol Trainspotting című filmekkel, ahol szintén unatkozó fiatalok lehangoló életét követhetjük végig. Ám amíg előzőben a szex, utóbbiban pedig a drog az unaloműzés fő eszköze, addig A gyűlöletben ez az erőszak. Ez a film több európai trófeát kapott, köztük Cézár-díjat, míg Mathieu Kassovitz Cannes-ban a legjobb rendezőnek járó elismerést érdemelte ki. Értékelés: 10/7.

11. heti téma: Európai filmek

Cannibal Holocaust

   Egy film, melynek megnézése után más ember leszel, ezt garantálom. Az 1980-ban elkészült olasz horror alapmű lett a maga kategóriájában. Emellett a mai véres filmek habkönnyű Disney.mesének tűnnek. Ép ésszel nem lehet felfogni azt az emberi gyarlóságot, amit elképesztő hitelességgel mutat be nekünk a Cannibal Holocaust.
Ez az ál-dokumentumfilm annyira hatásos lett, hogy a rendezőt, Ruggero Deodatót gyilkosság vádjával bíróság elé állították. Deodato aláíratott a színészeivel egy szerződést, amelyben megtiltotta nekik a nyilvános fellépést, így teljes joggal hihette mindenki, hogy a filmben meggyilkolt emberek valóban áldozatokká váltak. A bíróságon be kellett mutatni egy karóba húzást, amivel bebizonyították, hogy az egész csak egy trükk. Ennek ellenére a rendezőt megbüntették állatgyilkosságért, mert kiderült, hogy a filmben két majmot, egy-egy teknőst, ormányos medvét, pókot,  vörösfarkú boát és egy malacot valóban megöltek, ráadásul a brutális eseményeket a néző végigkövetheti. Ám ha csak ennyi borzalom történne a filmben, nem sokban különbözne egy itthoni disznóvágástól, amit apuka megörökített a kézi kamerájával. De amikor nem tudsz különbséget tenni egy teknős megcsonkítása és egy hús vér ember darabokra szedése közt, akkor kezdesz el gondolkodni azon, hogy az egész film milyen sötét világot tár elénk.
A történetben négy New York-i fiatal dokumentumfilmet szeretne készíteni az Amazonas-menti őslakosokról. Eltűnésük után két hónappal egy mentőcsapat indul el Harold Monroe professzor vezetésével (Robert Kramen olasz pornósztár alakítja) a felkutatásukra.  Már csak a filmszalagokat találják meg, amit visszavisznek az Egyesült Államokba. Itt kezdődik a vita a professzor és a televízió társaság vezetősége közt, hogy adásba lehet-e tenni? Vetítés közben döbbenünk rá, hogy a nyugati társadalom és a kőkorszaki vad nép között nincs is nagy különbség.
Ha bármilyen borzalmas, megrendítő filmet megnézel, azzal tudod magad nyugtatni, hogy ez csak Brad Pitt vagy Al Pacino, azaz színészek, s ha a kamera egy picit elfordul, ott vannak az operatőrök, a világítók, a rendező, és ettől megnyugodsz. Na, itt ez nem fog megtörténni. A filmet több mint ötven országban tiltották be, ami egyedülálló, és ezt csak elkészítése után negyed századdal, 2005-ben oldották fel. Én imádom e nagyszerű alkotásokat, ha valami tetszett nekem, azt többször is megnézem. Ez a legjobb film, amit csak egyszer láttam (egy alkalommal mindenkinek meg kell nézni!), de a világ összes pénze nem lenne elég ahhoz, hogy még egyszer leüljek a Cannibal Holocaust elé. 10/8,5.

11. heti téma: Európai filmek

   Méltatlanul megfeledkezünk az amerikai filmek mellett az európai alkotásokról. Pedig a mozi világa nagyon sokat köszönhet az öreg kontinensnek. Ha brit színészeket kéne felsorolnom, reggelig tartana, de mennyivel szegényebbek lennénk, ha nem láthattuk volna a James Bond-filmeket, a Mechanikus narancsot, a Trainspottingot, a Tűzszekereket vagy Mike Leigh filmjét, a Titkok és hazugságokat. Ne feledjük: Nagy-Britannia adta nekünk a Monthy Pythont, vagy a legnagyobb zseni mellett egy korszakosat, azaz Alfred Hitchcockot és Guy Ritchie-t. Spanyolországnak a mai napig van egy Pedro Almodóvarja és egy Javier Bardemje. A francia filmek és színészek felsorolása egy újabb lehetetlen küldetés, de ha még nem láttad, A profit, az Amélie csodálatos életét vagy az Életrevalókat, akkor irigykedve nézek rád, hogy ekkora élmények még előtted állnak. Az olaszok vidámsága is mérföldkő volt a filmezésben, hiszen ezt a temperamentumot adták át a Fellini-filmek, vagy később Roberto Benigni Az élet szép című alkotása. Kikerülhetetlen még két név: Sergio Leone és Ennio Morricone. Minden európai országban találunk tehetséges művészeket, a cseh Milos Forman, a lengyel Roman Polanski (aki francia), a svéd Ingmar Bergman és a dán Lars von Trier világhírű rendezők. Ezek után vétek lenne nem írni az európai filmekről. Németországban, 1998-ban egy újhullám indult el, A lé meg a Lola című filmmel. Ezt követte három évvel később ez a nagyszerű mozi.

A kísérlet (Das experiment)

1971-ben a Stanfordi börtönkísérlet néven elhíresült teszt keretében a helyi egyetem alagsorában berendeztek egy fogdát, és húsz önkéntest véletlenszerűen őrökké és rabokká neveztek ki. Zimbardo professzor vezetésével a kísérlet tizennégy napig tartott volna, de a 6. nap be kellett fejezni a projektet, ugyanis az őrök olyan agresszívvá váltak, hogy már veszélyeztették a foglyok testi épségét. Ezt az igaz történetet mutatja be a film, amelynek első része hűen tükrözi a valóságot, a második fele viszont már fikció, ami elénk tárja, mi lett volna, ha a kísérlet tovább folytatódik.
Tarek egy taxisofőr, akinek a szemszögéből követhetjük az eseményeket. Tizenkilenc társával ellentétben őt nem csak a 4000 márka hajtja, hanem egy izgalmas cikkhez próbál videofelvételt készíteni egy beépített kamera segítségével, amit a szemüvegében helyezett el. Mivel a véletlen úgy hozza, hogy rab lesz belőle, ő az, aki provokálja az őröket. Innentől kezdetét veszi a rémálom, és az ember ismét bebizonyítja, hogy érdemtelen erre a szép világra. A pszichológiai teszt során a nyolc fegyőrből csupán egyetlen egy nem folyamodik erőszakhoz, és nem alázza meg a rabokat. Ne legyenek illúzióink, Zimbardo professzor szerint háromból két ember ugyan ilyen agresszívvá válik, ha hatalma van, és felső utasításra cselekszik!
A filmet Oliver Hirschbiegel rendezte, aki a kiváló, A bukás - Hitler utolsó napjai című alkotást is elkészítette. A két film között találunk párhuzamot, hiszen az őrök személyében a nácivá válást próbálja bemutatni és elmagyarázni a nézőnek, hogy bármilyen ember, legyél az te, vagy én, nemzetiségtől függetlenül kivetkőzhet emberi mivoltából. Értékelés: 10/8.