Heti Coelho

Az őrület határán

Idétlen időkig

(Groundhog day)

   Jelen helyzetben úgy gondolom, aktuális ez a film. Sokan most úgy vannak vele, hogy egy végtelen spirálba helyezett minket ez a járvány, amiből sose kerülünk ki. Ahogy hősünk minden reggel 6-kor ugyanarra a zenére és beköszönő szövegre ébred, úgy érezzük azt, hogy napok telnek el ugyanúgy, nem ér minket inger, nem tudunk változtatni a dolgokon, képtelenek vagyunk kilépni belőle. Erre kapunk egy fantasztikusan jó választ ebben a buddhista tanmesében, ami szerelmi komédiának van álcázva. Emiatt még nevetünk is az egészen.

Phil Connors (Bill Murray) egy önző és igazán kellemetlen személyiség, aki egy jelentéktelen huszad- rangú televíziónak az időjósa. Ő teljesen meg van magával elégedve, kollégáit lenézi, a nőket kihasználja, és mivel senki nem viseli el, egyedül él. Nagy problémája, hogy minden év február 2.-án, el kell utaznia Punxsutawney-ba, ahol tudósit a helyi mormotáról. A kis állat hívei ugyanis meteorológiai előrejelzésnek tekintik viselkedését és következtetni tudnak, hogy milyen hosszú lesz a tél. A film eredeti címe, a mormota nap. Ez egy valódi esemény, amit 1887 óta ünnepelnek az ott lakók.

Ide érkezik meg unottan főhősünk. Azonban pechére, nem a Virgin-szigeteki nyaralásának napja ismétlődik meg, amikor koktélt iszogatva, egy ottani nővel kefélték végig a 24 órát, hanem ez a szürke, télies február 2.-a. Minden nap ugyan azt a napot éli át, mindenki, ugyanazt a kérdést teszi fel neki, minden percben ugyanazzal a valakivel találkozik. Legyen az egy haldokló kéregető, a panziót irányító hölgy, vagy épp egy régi ismerős, aki nem mellesleg biztosítási ügynök.

Egyetlen dolog, van, ami erőt ad neki; az új kolléganője, aki a stábot elkíséri. Rita (Andie MacDowell) a mosolygós, életvidám asszisztens, akit a film elején észre se vesz Phil, de rádöbben, hogy ő a nagy szerelme. Mindent megtesz, hogy elnyerje a szívét, azonban sose sikerül neki. 

Igazából sosem tudjuk meg, hányszor ismétlődik meg ugyanaz a nap. Viszont végig követhetjük főhősünk jellemfejlődését. Az első napok, a meglepettség és hitetlenkedés időszaka. Aztán jön az elfogadása ennek az egésznek és előkerül Phil igazi énje, kihasznál mindent és mindenkit. Az összes nő nyitott könyv lesz előtte, mindegyikkel lefekszik, minden pénzét elkölti, nem foglalkozik semmivel. A következő periódus, amikor rádöbben, csak egy igazi ember van az életében, Rita, de őt nem kaphatja meg, akármit is csinál. Utolsó előtti fázis, a megistenülés. Nem tud öngyilkos lenni, mert újra indul a nap. Mindenkiről, mindent tud, jön a beletörődés, majd a riportja, ahol elmondja milyen lesz a tél: „Hideg lesz, kurva nagy, baromi szürke, soha nem múló, életfogytig tartó”. Végül az utolsó szakaszban jön a megfejtés. Amikor megváltozik a hozzáállása, mindenkinek segít, mindenhez pozitívan áll hozzá, ez hozza el neki a megváltást.

Teljesen párhuzamba állítható, hogy mi emberek, hogy viszonyulunk az élethez, a Földhöz, egymáshoz. Talán ez a film,-ha hollywoodi módon is-de kezünkbe ad egy kis útmutatót, ami segíthet, ebben a nem könnyű helyzetben. 10/8

Top 10

Bruce Willis

   Ma ünnepli 65. születésnapját, a kopasz sármőr. Azon kevés republikánus közé tartozik,akit az egész világ kedvel. A simlis és a szende simliseként, egy olyan karaktert hozott el, ami aztán egész karrierje során végig kísérte. A laza, vicces csávót, aki szarik a világra, de helyén van a szíve, és ha kell, az emberiséget is megmenti. Annak ellenére, hogy ma már egy ócska energiaital ugrik be, ha a nevét halljuk. Még mindig nehéz egy 10-es listát összeállítani, annyi jó filmje van. De nem én lennék, ha nem próbálkoznék meg vele.

10., Az ötödik elem:

  Luc Besson örökzöld klasszikusa. Egy olyan sci-fi, amiben a Die hard keveredik az Armageddonnal.  Hősünk úgy csöppen a cselekmények középpontjába, hogy semmi keresnivalója nem volt ott, de ha már ott van, akkor megmenti a világot. Látványos képivilág, kiváló díszletek, futurisztikus jelmezek, végtelen fantázia, ahogy megalkották a fegyvereket, járműveket, földönkívülieket. Annak ellenére, hogy a jövőben játszódik, nem sötét a világa, és ez a sci-fiknél nagyon ritka.

9., Armageddon:

  Látvány orgia a 90-es évekből. Abból a korból, amikor még tudtak katasztrófafilmet csinálni. Michael Bay rendező sztereotip képe, ahol az amerikaiak tökösek, esetleg izmosak, néha viccesek, de mindenképpen megnyerően sármosak.  Nyálas Aerosmith zene, sírások, és világmegváltó monológok. Ennek ellenére az egész valahogy működik és élvezhető. A popcorn mozik koronázatlan királya.

8.,Die Hard 2 – Még drágább az életed: 

    Az első rész akkora siker volt, hogy a folytatás egy pillanatig nem volt kérdéses. A nézőknek nem kellett csalódni. McLane hadnagy ezúttal a washingtoni reptéren tesz rendet. Még több gyilkolás, még több akció, még több főgonosz, és még több hó, mindenből több van, ahogy a folytatásokban megszoktuk. Megint egyedül kell megoldania mindent. Nem maradnak el a vicces beszólások, a remek mellék karakterek, izgalmas jelenetek. Méltó folytatása egy örök klasszikusnak.

7.,Az utolsó cserkész: 

   Az alkoholista csődtömeg, akinek minden mindegy. Bruce Willisnek ez a szerep jutott a 90-es évek elején. Nem csak helytállt, hanem ezeket a karaktereket beemelte a halhatatlanok közé. Az utolsó cserkész is  ilyen szerep. Az azóta már öngyilkosságban elhunyt Tony Scott rendező, sokkal inkább a tökös dumákra, és jól megformált karakterre építette ezt a filmet, mintsem látványos akció jelenetekre.

6., 12 majom:

   Az időutazás mindig is izgatni fogja az emberi fantáziát. Míg a Vissza a jövőbe trilógia azt mondja, bármiben változtatsz a jelenben, vagy épp a múltban, az hatással van a jövőre. A 12 majom ennek az ellentéte, egy világjárvány, amiről tudni lehet, hogy eljön, megállíthatatlan. Terry Gilliam rendező, aki a Monty Pythonnal lett világhírű, az elsők között próbálkozott azzal, hogy Bruce Willist kizökkentse a komfortzónából, és egy olyan szerepet adjon a színésznek, ami távol áll tőle. De jó, hogy ezt megtette. Köszönjük!

5., Sin City: 

   Egy fekete, fehér képregény-világ. Bemutatja hova is kellett volna eljutni a    Marvel és az összes szuperhős filmnek, és sajnos azt is, hogy mennyire le vannak a maradva a   csúcstól. A Sin City is ebben a ligában indul és nincs ellenfele. Frank Miller, Robert Rodriguez és Quentin Tarantino összedugták a fejüket, hogy megalkossanak egy klasszikust. Ki felejtené el Marvot (Mickey Rourke), aki ül a villamosszékben és sürgeti a rendőröket, vagy épp Hartigan (Bruce Willis) mondatát: „Elvettem a fegyverét, a másikat is.”

4., Die Hard 3 -  Az élet mindig drága:

 Hozza az előző két résznek a szintjét, ehhez ad hozzá egy új főgonoszt Simon (Jeremy Irons) személyével, valamint a sokat beszélő humorforrás Zeus (Samuel L. Jackson) is olyan pluszt ad hozzá a filmhez, ami nagyon jót tett a franchisenak. Ezúttal nem egy irodaház, nem egy reptér, hanem egy egész város van veszélyben.  Több olyan kérdés is felmerül a filmben, amire izgatottan várjuk a választ. Miért pont McLannel van baja Simonnak? Hány gallon víz kell egy bomba leállításához? Ki volt a 21. amerikai elnök?

3.,Ponyvaregény:

   Kicsit kilóg a sorból, mert itt Bruce Willis nem főszereplő. De ki lehet-e hagyni bármilyen top 10-es listából a Ponyvaregényt? Szerintem vétek lenne. Ha csak az általa eljátszott Butch jeleneteit vesszük alapul, már rengeteg élmény ér minket. A keménykötésű bokszoló, aki csak a nézésével legyőzi Vincent Vegát (John Travolta). Szintén felejthetetlen, amikor elgázolja Marsellus Walace-t. De nem csak a film, hanem Bruce Willis karrierjének egyik csúcspontja, ami a vegyesbolt pincéjében történik Zeddel (Peter Greene) és a többiekkel.

2.,Hatodik érzék

   Ez az a film, ahol Bruce Willis szintet lépett, de egy akkorát, ahova nagyon kevesen jutnak el egész karrierjük során. Eddig Stallone és Schwarzenegger mellett, egy hozzájuk hasonló akciósztár volt,  itt egy érzékeny pszichológust játszik kiválóan. Nagyban segítette munkáját, kollégája Haley Joel Osment, aki ebben az időben aranykorát élte, a gyerekszerepek közt.  A film vége katarzis. Leírhatatlan érzés, mikor először látod. Akkora csavar, hogy utána egyből megnézed még egyszer.

1. ,DieHard – Drágán add az életed!: 

   Mit lehet írni egy olyan filmről, amiről már ezen az oldalon is megosztottam több mindent. Nem tudok újat mondani, csak a véleményemet róla. Vannak kiváló alkotások, amelyeknek van mondanivalója, elgondolkozol utána, átbeszéled a barátaiddal. Vannak örök klasszikusok, amit 50 év után is megnézel és egy percig nem unatkozol. Léteznek filmek, amik lehetnek bármennyire jók, vagy épp rosszak, megnézed és megváltoztatják az életedet. Mondjuk egy filmbuzi leszel tőle. Na, nekem, ebbe az utolsó csoportba tartozik a Die Hard és Bruce Willis.

  Don Juan DeMarco Vs Casanova

    Sokszor szoktatok megkérni, hogy ajánljak egy filmet. Ilyenkor gyorsan végig pörgetem fejemben az adatbázist, majd mondok egy izgalmas akciófilmet, érdekes sci-fit, megható drámát. Ekkor szóltok közbe, nem lehetne valami könnyedebbet, egy kedves délutáni filmet, amitől az embernek jobb kedve lesz? Úgy gondolom, ebben a nem könnyű időszakban érdemes leülni és megnézni ezt a két filmet és egy pillanatra elfelejteni a problémákat. 

A férfiakról szól. Két archetípusról, ami teljesen különbözik egymástól. Az egyik, a mai fiatal úriember, aki hajszolja a nőket. Kapcsolatról, kapcsolatra vándorol és keresi a szerelmet, amit vagy belát, hogy nem találja és megállapodik, vagy élete végéig keresi. Azonban rá kell döbbennie, hogy igazából feleslegesen kutatta, mert önmagába volt szerelmes. Ő Don Juan. 

A másik típus, aki már kezd kihalni a mai világból és olyan ritka, mint a fehér holló. Ő az, aki a női nembe szerelmes. Minden hölgynek meg szeretné adni a boldogságot, és önzetlenül arra törekszik, hogy jó legyen a másiknak. Igazából mindenkibe szerelmes. Ő Casanova. 

A nők nagy bánatára, vagy épp örömükre, utóbbi valós személy volt, míg Don Juan egy fiktív karakter. 

Nagyon könnyen párhuzamba állítható a két film. Az 1994-ben készült Don Juan DeMarco és a 11 évvel később forgatott Casanova. Az adott kor két szépfiúja, Johnny Depp és Health Ledger. Rájuk építettek két, egész estés filmet. A nők bugyija már a kezdő kép sorok után nedves lehet (bár Casanova gyerekkorával kezdődik a film, ott még talán nem). Melléjük kell rakni egy tapasztalt világsztárt Marlon Brandot, Dr Jack Mickler szerepében, és Jeremy Ironst, aki Pucciként, Casanova ellen küzd. Alapvetően két vígjátékról beszélünk, mégis a szerelem romantizálása, ami miatt szívünknek oly kedves filmjei ezek. 

Don Juan DeMarco, a film első jelenetében, tisztázza a dolgokat. Elmeséli magáról, hogy ő a világ legjobb szeretője és több mint ezer nővel volt. Majd kielégít egy vadidegen nőt, aki a pasiját várja. Elmondja a nézőnek, hogy mindenkit sikerült elcsábítania és eljuttatott a csúcsra, kivéve egyetlen nőt, akibe szerelmes volt. Pont ezért szeretne öngyilkos lenni. Ekkor jön Dr Jack Mickler pszichológus és elkezdődik a terápia. A magát Don Juannak képzelő hősünk elmeséli az életét. Klisés módon a doktor gyógyítja a pácienst, és a beteg ugyanezt teszi a terapeutával. Az évtizedek óta tartó házassága, ami persze kezd tönkre menni, új értelmet nyer. Marilyn Mickler (Faye Dunaway) és férje újra szerelmesek lesznek egymásba. Kedves történet, jó színészekkel, a film producere meg nem más, mint Francis Ford Coppola. 

A XVIII. században élt olasz Casanovát, többször vitték már vászonra. A legismertebb az 1976-ban készült Fellini feldolgozás, amelyben Donald Sutherland játssza főhősünket. Mégis a mai nézőnek, ez az új feldolgozás, sokkal könnyedebb, emészthetőbb darab, főleg mert nem veszi magát komolyan. Ha tetszett Lasse Hallström svéd rendezőtől a Csokoládé, vagy a Gilbert Grape világa (Johnny Depp mindkét filmben szerepel), akkor ajánlott ez a film is. A helyzetkomikumra épülő alkotás, ahol mindenki más bőrébe bújik. Érdemes az elején a nevekre odafigyelni. De a bonyodalom itt is abból adódik, ami az előző filmnél. Casanova minden nőt megkap, kivéve azt, akibe szerelmes, Francescát. (Sienna Miller). 

Don Juan DeMarco 10/6.5 – Casanova 10/6. 

Bryan Adams - Have you ever really loved a woman?

Heti Coelho

Véres gyémánt

Jojo Nyuszi ( Jojo Rabbit )

   A 90-es évek végén, amikor olyan filmek készültek, mint Az élet szép, vagy a kevésbé jól sikerült Hazudós Jakab, tették fel az emberek a kérdést: szabad-e a holokauszttal viccelődni. Zöld utat kaptak ezek az alkotások. Nem csak lehet, de kell is humort vinni, egy olyan időszakba, ami tragikus. Ezzel, az emléket nem semmibe veszik, hanem átadják a mai generációnak. Ebbe a sorba áll be Taika Waititi, a Jojo Nyuszi rendezője. Az előbb említett filmek inverzét alkotta meg és német szemszögből tár elénk egy rózsaszín világot. Kissé giccses, néhol talán túlzottan is (a film legutolsó jelenete), de mindenképpen egy megható és szép történetet mesél el. Hagyományos történetvezetéssel, teljesen atipikus körítéssel. Groteszk humorral és kiváló színészi játékokkal.

A történetben egy elszánt Hitlerjugend kisfiú, akinek képzeletbeli barátja maga Adolf Hitler (akit a rendező, Taika Waititi személyesít meg). Egy baleset után otthon kell maradnia, és ekkor fedezi fel, hogy anyja (Scarlett Johansson) egy zsidó lányt bujtat halott nővérének a szobájában. Klisés történet, ahol nagyon utálják, de - a történet előrehaladtával ,- egyre jobban megkedvelik egymást. A két főszereplő Jojo (Roman Griffin Davis) és Elsa (Thomasin McKenzie) nagyon hitelesen és jól adják elő a naiv német kisfiút és a ravasz zsidó kislányt. 

Egy nagyon humánus filmről beszélünk. Már az eleje abszurd, mikor hősünk, zsidókkal akar elbánni, mégis a kiképzésnél, egy nyuszit nem tud megölni, inkább megpróbálja megmenteni. Több olyan emberi kapcsolatról lehetne szót ejteni, ami ad egy halvány reménysugarat, hogy akadnak még jók is ebben a világban. A látens homokos K parancsnok (Sam Rockwell), akinek minden egyes megjelenése a film legjobb pillanatai közé tartozik. Ismét egy szerep, ami méltó folytatása annak a sornak, amelyekben eddig szerepelt, mint a Hold, vagy a Három óriás plakát Ebbing határában. Nem elhanyagolható tény az se, hogy főhőseinket többször megmenti, kényes szituációkban. Megható az anya-fia kapcsolat, amit végig követ a néző. Scarlett Johansson Oscar díjra jelölt alakítása, aminek emlékezetes pillanata, a vacsora jelenet, ahol fiának eljátssza apja és anyja szerepét is egyszerre.

Sok a humoros és groteszk jelenet. Főhősünk kis barátja Yorki, aki szemrebbenés nélkül kilő véletlenül egy rakétát, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna. K parancsnok túlsúlyos asszisztensének a halála, akinek a legsötétebb a lelke. Az egyik csúcspont, az, amikor az SS tisztek átkutatják a házat, és zsidókat keresnek. Itt a feszültség keveredik a humorral, hisz már az nagyon vicces, mikor nem tudnak beszélni, mert a köszönéssel elmegy rengeteg idő, mivel mindenki mindenkivel Heil Hitlerezik. Ha nem lenne néhol modoros és giccses a film megkaphatná a 10/10-et, így sajnos csak 10/8.

Közértben a kasszánál...

Nők (The Women)

   Egy film nőkről, nőknek. Amikor megnéztem ezt a filmet, az volt az érzésem, hogy olyan, mint amikor a csajok órákig beszélgetnek barátnőjükkel dolgokról, amit három mondatban is el lehetne mondani. Ennek a filmnek a 114 perce volt hasonló. Fontos dolgokról beszél úgy, hogy egy pillanatig nem gondolnám, érdemes lenne rá jobban odafigyelni. Nem én vagyok a célközönség, tudom, de azért tehetett volna egy gesztust a férfiak felé a rendezőnő, Diane English, aki a forgatókönyvírója és producere is saját alkotásának.

Főszerepben négy barátnő, akik szemén keresztül láthatjuk a hétköznapi problémákat, gondokat és azok megoldásait. Mindegyikük teljesen különböző karakter. A fekete leszbikus (Jada Pinkett Smith), aki lazán kezeli az életet. A karrierista (Annette Bening) gyerekgyűlölő, aki egy jó cikkért elárulja barátnőjét. A terhes, sok gyermekese családanya (Debra Messing), akinek egy szülés olyan természetes, mint nekem munkába járni. Valamint az átlagos nő (Meg Ryan), akivel a nézőnek azonosulni kell. Az ő családi élete tökéletes, a karrierje felfelé ível, és mindenki szereti. Nem lenne film, ha nem derülne ki, hogy a férje hűtlen, a lázadó tini lánya nem szereti, mégse kapja meg apja álomállását a divatvilágban, és még a legjobb barátnője is kihasználja. Kiszól hozzánk a rendező, bármennyire is jó úton haladsz, vigyázzál, mert mindig történhet valami gubanc. Nem lenne amerikai film, ha a végén a hűtlen férj ne térne jó útra, a kislány ne tisztázná anyjával a dolgokat, nem lenne meg a meló és ne békülne ki a barátnőjével. Itt aztán minden jóra fordul.

A film sok mindent érint, de nagyon felszínesen. A néző láthat rosszul működő anya-lánya kapcsolatokat, milyen, amikor a feleség összefut férje szeretőjével (Eve Mendes), komfort zónájukból kilépő nők. Mégis hiányérzetem van, mert nem kapom meg a válaszokat.

A legnagyobb pozitívum, hogy csak nők játszanak a filmben és egy pillanatig nem zavaró. Sajnos az ötlet nem eredeti, mivel egy 1939-es film, Az asszony című alkotás újragondolt verziója. 10/4.

Heti Coelho

Az utolsó cserkész

Úriemberek (The Gentlemen)

   Guy Ritchie azon kevés rendezők egyike, akinek a közepes filmjeit is érdemes megnézni, ha jól akarunk szórakozni. Az Úriemberek című alkotása elmarad a régi nagy klasszikusoktól. Talán nem is kell összehasonlítani egy húsz évvel ezelőtti Blöffel. Más kor, más közönségnek. Ha ezeket szem előtt tartva ülünk be a moziba, nem fogunk csalódni.
Az európaiak Tarantinoja, aki képes bármilyen rossz színészből kihozni a maximumot. Collin Farrel nem egy Laurence Olivier. Mégis pár jelenet, amiben feltűnik lehengerlő. Kiválóan hozza, a tompa, nem túl okos, de vérprofi mestert, akinek tanítványai, na meg jómaga a film egyik fő humorforrása. Nem lennék meglepve, ha Guy Ritchie párszor látta volna az In Bruges című filmet, mert Collin Farrel, mint ha azt szerepet hozta volna át. Itt van a nem túl ismert Charlie Hunnman, az Arthur királyból, vagy a Kemény motorosok című sorozatból. Főhősünk jobb keze, a problémamegoldó. Lejátssza Matthew McConaoughey-t. A nagyobb probléma, hogy a legtöbb jelentben Hugh Granttel van párban, aki a homokos újságírót nagyon erőltetve hozza. Valamikor már a nézőnek kínos. Sajnos akadnak még kisebb-nagyobb gondok a castinggal. Michelle Dockery a feleség szerepében jelentéktelen. A negatív hősök meg messze elmaradnak, Golyófogú Tonytól, Penge Borisztól, vagy a felejthetetlen Bunkótól.
A lassabb történet folyást kisebb akciókkal és a film végén, egy nem túl jelentős csavarral próbálja a rendező szórakoztatóbbá tenni. Mégis inkább egy-egy jelenet, párbeszéd, ami igazán tetszett. Talán a film csúcspontja, mikor a Ray vezette kis gengszter csapat dél Londonba látogat. A felső osztály fiatal drogosai, egy szakadt lakásában élvezik heroinban gazdag életüket. Raynek és csapatának innen kell kimenekíteni egy lányt, és visszavinni szüleihez. Minden másodperc élvezetes. Szintén vicces jelenet, mikor a Hugh Grant által alakított Fletcher, videót készít egy futballmeccs lelátóján beszélgető gengszterekről.
A humor mindenképpen jót tesz a filmnek. Aktuálisan, a jelenkorral viccel. Legyen az a Brexit, vagy a Youtube világa. Néhol groteszk és abszurd (ön)gyilkos jelenetek sokkal jobban állnak a rendezőnek, mint amikor Aladdint forgat.
A film nem megy el amellett, hogy vannak a kemény és kevésbé erős drogok. A fű nem ölt még meg senkit, ezáltal főhősünk, az amerikai Mickey Pearson (Matthew McConaoughey), aki ezt terjeszti a sziget országban, fel is menti magát a bűn alól. Kicsit talán olyan, mint a Family Guyban Osama Bin Laden, aki gyorsan meggyónja bűneit, és a rászegezett fegyver halom után, hirtelen megjelenik a mennyországban.
Összegezve, ha ez az év ilyen filmekkel folytatódik, nem lesz nagy baj, és kérnénk, inkább ehhez hasonlókat Guy Ritchietől, mint Aladdint, vagy Arthur királyt. 10/6.