7. heti téma: A függőség

Pókerarcok (Rounders)

     Ezt a filmet 16 évvel ezelőtt készítették, és azóta rengetegen próbálkoztak hasonló témájú alkotásokkal, de ezt a szintet közel sem sikerült elérniük. A Pókerarcok nemcsak reális és hiteles képet ad magáról a póker misztikumáról és erről a légkörről, de ezt rendkívül szórakoztatóan is teszi. Ami itthon Korda Gyuri bácsi, az Hollywoodban ez az alkotás, mely megpróbálja más szemszögből bemutatni a kártyajátékot. Azt a tévhitet, hogy ez egy szerencsejáték, már az első mondatokban cáfolja a mű. Ugyanis így kezdődik a film:„Ha az első félórában nem veszed észre, hogy ki a balek az asztalnál, akkor te magad vagy.”
A történet egy hagyományos sportfilm tipikus példája. Főhősünk Mike McDermott (Matt Damon) hatalmas bukása után elkezd dolgozni, azonban barátja, Féreg (Edward Norton) megjelenése után, nem kérdés, hogy újra elkezdi, azt, amihez igazán ért. Nagyon érdekes, hogy minden mellékszereplő a főhősünk ellenpólusa. A filmben megjelenik az elkerülhetetlen harc a jó és a rossz között – több szinten is. Elsőként Teddy KGB, John Malkovich az ellenfél, felejthetetlen alakítással (orosz akcentus, minden egyes mozdulata hibátlan). Ő az, aki az elején elnyeri Mike összes pénzét, és természetesen ez a párbaj a film végén megismétlődik. A következő, Jo, a barátnője (Gretchen Mol), aki a hétköznapi embert testesíti meg. Dolgozik és jogot tanul, minden olyat, amit egy átlagos hétköznapi ember. Igazi ellentét ez a póker világával. Harmadik a tapasztalt, és mindig bölcs professzor, Abe Petrovsky (Martin Landau), aki kisegíti a fiatal, és megfontolatlan fiút. Nagyon fontos szereplő Joey Knish (John Turturro) is, aki szintén pókerezik, de ahogy a filmben is elhangzik, nem a hírnévért és a sikerekért teszi, hanem csak a megélhetésért. És végül a legjobb barátja, Féreg, aki mindig a könnyebb utat keresi, és nem fél csalni, míg Mike a tisztességes játék híve. Ezen karakterek mellett megjelenik a vásznon a pókervilágbajnok Johnny Chan, de megemlítik a legendás Doyle Brunson nevét is, akinek köszönhető a Texas Holdem elterjedése. Emiatt a film még hitelesebb.
Kiváló atmoszférája van ennek a mozinak. A helyek, ahol járnak, a kártyázó emberek, a zene, elragadja még azt a nézőt is, aki sohasem zsugázott életében. A filmet sok kritika érte, hogy magasztalja a pókert, mint pénzkereseti lehetőséget. Azt mondják, csak mozivásznon lehetséges ez, de az életben nem biztos, hogy szerencséd van, és akkor elvesztheted az összes vagyonod. De mit gondoltok: „Miért mindig ugyanaz, az öt pasas ül a döntő asztaloknál, minden évben a világbajnokságokon? Mert ők a legszerencsésebbek?” Értékelés: 10/7

7. heti téma: A függőség

Egy kosaras naplója (The basketball Diaries)

   Az a szó, hogy függőség, mindenkiben negatív érzetet kelt. Betegség, amit egyből észreveszünk külső szemlélőként, azonban magunkban vagy nem találjuk, vagy nem akarjuk megtalálni. Ennek a kórnak is vannak fokozatai, de azt hiszem, nincs a földön, olyan ember, aki ne lenne valamilyen szinten szenvedélybeteg. Ha most erre hamarjában rávágod, hogy sohase gyújtottál rá egy cigire, nem iszol alkoholt, a drogot csak híradóban láttad, egyetlen forintot sem költöttél szerencsejátékra, akkor visszakérdezek: nem szoktál mindennap felnézni a Facebookra, nem igazítod meg a képet a falon, ha az ferde, nem ülsz le megnézni még egy utolsó részt a Barátok köztből, nem érzed magad kevesebbnek, ha nem mész el futni vagy a kedvenc kocsidra nem költesz még egy kis pénzt, hogy az szebb legyen? Most, hogy már mindannyian tudjuk, betegek vagyunk, leülhetünk megnézni Jim Carroll drogfüggő igaz történetét.
A kosaras naplója filmként nem ér fel olyan magasságokba, mint más kábítószerrel foglalkozó alkotások, például a Trainspotting, a Requiem egy álomért, a Félelem és reszketés Las Vegasban, vagy a Betépve. Bár utóbbi kettő alkotás is igaz történeten alapul, mégis, ez az a film, ami úgy adja át a drogfüggőség problémáját, hogy azt az is át tudja élni, aki még soha nem került ilyen helyzetbe. A hitelességhez természetesen nagyban hozzájárul az agyondicsért Leonardo DiCaprio. Bemutatja, hogy drog hatása alatt nem csak egy Lamborghini ajtaját tudja kinyitni, de a szenvedés minden formáját képes vászonra vinni.
A történet négy jó barátról szól, akik egyházi iskolába járnak, azonban a tanulás helyett inkább a kosárlabdát részesítik előnybe. Hárman, köztük a nagyon rossz anyagi helyzetben élő főszereplő, Jim Carroll sikeresek ebben a sportban. Kamaszkoruk vége fele megismerkednek mindazzal, amivel a fiatalok ilyenkor elkerülhetetlenül találkoznak: szex, alkohol, drog. Amíg egyikük, Neutron a kosárlabdánál marad, és bekerül az iskolai döntőbe, addig hárman a kábítószert választják, és életük elindul a lejtőn. Innen csak egy kiút van, amit Jim Carroll élete példáz. Ahogy elmeséli a történetet, az csak ahhoz fogható, ahogy Henry Hill hozzánk beszél a Nagymenőkben. Rendkívül erős jelenetek sora: elviszi haldokló barátját egy peep-showba, erőpróba a sziklákon, vagy amikor hősünket, Reggie fogva tartja a szobájában (Miért mindig fekete a jótevő, az összes amerikai filmben?).
Egy igazán jó mozi olyan apró hibákat is elbír, hogy fontos szerepben olyan tehetségtelen színész is felbukkanjon, mint Mark Wahlberg. Azonban ezt az elgondolkodtató filmet még ő se képes lehúzni. Értékelés: 10/7.

6. heti téma: 2013 legjobb filmjei

Senki többet (The best offer)

    Ha egy rendező nem évente rendez filmeket, hanem minden három, esetleg hat esztendőben csak, akkor annak az alkotásai nem olyanok lesznek, mint az én általános iskolai házi feladataim: összecsapottak. A dallamos nevű Guiseppe Tornatore, akire nem lehet azt mondani, hogy a pénz miatt választotta ezt a szakmát, és a mennyiség a minőség rovására menne, harminc év alatt, mindössze tíz filmet forgatott le. Köztük olyan műveket, mint a Cinema paradiso, Az óceánjáró zongorista legendája vagy a Maléna.
A Senki többet (nevéből adódóan) egy árverésvezető, magányos férfiról szól. Virgil Oldman (Geoffrey Rush) képtelen kapcsolatot kialakítani embertársaival. Szürke hétköznapjainak csúcsa, mikor barátjával, Billy Whistlerrel (Donald Sutherland) játszanak össze, és fillérekért szereznek meg műremekeket. Habár nagyon vonzó a pénztárcája vastagsága, a nők elkerülik, magának való természete miatt. Azonban egy telefonhívás megváltoztatja az életét. A titokzatos nő megkéri, hogy becsülje fel a család vagyonát és adja el. Majd egy olyan szerelem bontakozik ki, ahol a felek nem látják egymást. Amikor főhősünk rádöbben, hogy mit jelent neki ez a kapcsolat, minden áron meg akarja szerezni a nőt, tanácsokat kér egy ismerősétől, a fiatal szívtiprótól. A helyzetet bonyolítja, hogy egy szerelmi háromszög alakul ki.
A Senki többet, egy olyan rendhagyó film, aminek a végén van egy csavar, és úgy állsz fel, mint amikor Bruce Willisről kiderül, hogy halott a Hatodik érzékben, vagy amikor Kevin Spacey odaadja barátnője fejét egy dobozban Brad Pittnek a Hetedik című filmben. Elkezdesz nézni egy drámát, ami romantikus filmé alakul át, majd keveredik ez a két kategória a krimivel, és a végén el se tudjuk dönteni, mit láttunk, csak azt, hogy egy nagyon jó filmet. A rendező mellett két embert érdemes kiemelni. Az egyik a főszereplő, Geoffrey Rush, aki méltatlanul mellőzött, kiváló színész (látni kell A király beszéde vagy a Ragyogj! című filmeket), a másik egy bizonyos Ennio Morricone, a zeneszerző.
Ha ezt a filmet megnézed, rádöbbensz arra, hogy nincs nagy különbség egy műkincs és a szerelem között. Mindkettő hamisítható. Értékelés: 10/7.


Filmek, amiket még látnotok kell!

• Hajsza a győzelemért (Rush): Egy remek film, ami bemutatja, hogyan is kellene embereknek egymással rivalizálni. Ha ismered James Hunt és Niki Lauda történetét, azért, ha nem, akkor meg azért érdemes megnézni. Érdekesség, hogy míg az angol pilótát az ausztrál Chris Hemsworth játssza kiválóan, addig az osztrák legendát, a katalán-német Daniel Brühl alakítja hibátlanul. Nem véletlen, hogy ezeket a színészeket találták meg, ugyanis a rendező nem más, mint Ron Howard (Apollo 13, Egy csodálatos elme, Frost/Nixon). Értékelés: 10/7.
• A Wall Street farkasa (The wolf of Wall Street): Végre már nincsenek olyan tabuk, hogy nem lehet megmutatni egészben egy meztelen nőt, szexjelenetet, önkielégítő férfit premier plánban, és a drogok nagyon realisztikus hatását. A rendező Martin Scorsese, úgy készítette el ezt a három órás filmet, hogy a néző ugyanazt átérezze, amit Leonardo DiCaprio, amikor felszív egy jó nagy adag kokaint, és végig tombolja a munkanapot. Ezért, ha fejfájós vagy, mindenképpen úgy ülj le megnézni a filmet, hogy legyen nálad Aspirin. A lányok nem meglepő módon 10/10, a film sajnos csak 10/6,5.
• Hitchcock: Tudtad, hogy minden idők legismertebb rendezőjének pénzügyi problémái voltak, és minden a Psycho című filmen állt vagy bukott? Vagy azt, hogy sikereit nemcsak tehetségének, hanem a feleségének is köszönhette? Több érdekes témát dolgoz fel, ez az önéletrajzi film. Remek színész duóval (Sir Anthony Hopkins és Helen Mirren). Ha szeretnéd megismerni az 50-es évekbeli Hollywoodot, látnod kell ezt a filmet. Értékelés: 10/6.

6. heti téma: 2013 legjobb filmjei

Django elszabadul (Django Unchained)

  Ki az az amerikai, akinek a rasszizmusról nem a 60-as évek és Martin Luther King jut az eszébe, hanem egy western? Quentin Tarantino, a modern kori filmezés egyik legnagyobb zsenije. Ő az, aki bármilyen mozi elkészítéséhez lát neki, annak kasszasiker lesz a vége. Stílust teremtett dialógusaival, amelyek unalmas, hétköznapi dolgokról szólnak, mégis kihagyhatatlanok. Borravaló (Kutyaszorítóban), gyorséttermek (Ponyvaregény), tej vagy rágcsálók (Becstelen brigantyk), ezek mind olyan témák, amelyek teljesen nem odaillőek, a cselekményt nem viszik előre, mégis olyan pluszt adnak, ami nem elhanyagolható. Tarantino neve összeforrt a brutalitással. Ezek a túlzott durvaságok mégsem öncélúak, ugyanis így kapunk teljes képet az adott karakterről. Ezt tartja a legfontosabbnak a rendező. A szereplők minden esetben a cselekmény felett állnak. Így ha pörgős, eseményekkel zsúfolt filmet akarsz megnézni, akkor ne Tarantino filmjei közül válassz!

Önmagához hű maradva készítette el 2012-ben a Djangót. Felkért napjaink legtehetségesebb színészei közül hármat, Jamie Foxxot, Christhoph Waltzot és Leonardo DiCapriot. Majd ezek után, tisztelegve a spagetti westernek előtt, újra gyártotta, az 1966-os Franco Nero nevével fémjelzett Djangót, kicsit átírva azt.

Egy férj bosszút áll a feleségét fogva tartó férfin. Hányszor láttunk ilyen filmet? Tippeket kérek az ismert mail-címre (segítségül: nagyon sokszor). Azonban, ha ez a férfi egy német fogorvos által felszabadított fekete rabszolga, és mindezt a vadnyugaton teszi, már sejthetjük, hogy nem egy hagyományos popcorn-mozit fogunk látni. És jól gondoljuk! Úgy kell ezt a művet komolyan venni, hogy néha még az alkotó sem tekinti annak. Westernfilm, ahol néha 70-es évekbeli soul-, máskor rapzene szól. Ahhoz lehet hasonlítani, amikor háziasszonyok mindent beleraknak a fazékba, amit otthon találnak, és majd csak lesz belőle valami. De százszor kellemesebb megnézni ezt a filmet, mint megenni azokat az ételeket! Ezért zseni Tarantino. No meg azért, mert ő az, aki meg meri tenni, hogy egy rasszizmusról szóló filmben a nagyon gonosznak hitt Calvin Candieről (Leonardo DiCaprio) kiderül, hogy egy zöldfülű fajgyűlölő, és aki igazán irtózik a feketéktől, az nem más, mint Samuel L. Jackson. Aki, mint tudjuk, maga is fekete. Tanulságos. Értékelés: 10/8. 

6. heti téma: 2013 legjobb filmjei

Gravitáció (Gravity)

     Ez a 2013-as év úgy kellett a filmkedvelőknek, mint egy falat kenyér. A 2000-es évek után egy korszak lezárult. Előástuk a régi VHS-kazettákat és nosztalgiáztunk, hogy milyen szép volt az 1994-es Oscar-gála, amikor a Forrest Gump, Ponyvaregény, Remény rabjai trió harcolt a legjobb film kategóriáért, vagy négy évvel később a Hatodik érzék csatázott az Amerikai szépséggel. Akkoriban nem zavart minket, hogy a Titanic miatt nem kapta meg az elismerést a Good Will Hunting, mert tudtuk, a következő évben újabb, hasonlóan zseniális alkotásokat láthatunk majd. Aztán jött a szűk esztendők sora, és 2013-ig egy kezemen meg tudom számolni, hány jó filmet láttam (na jó, talán el kell a másik is). Ezek után érezték úgy a filmiparosok, hogy kiengesztelnek engem. Jelentem, sikerült.
A közhelyszótár első oldalán megtaláljuk azt a mondást, hogy a kevesebb néha több. Ennek kiváló példája a Gravitáció. Ugyanis képes arra, hogy minimális párbeszéddel, egy egészen egyszerű történettel, egyetlen főszereplővel, 91 percig teljesen leköti a nézőt. A történetben Ryan Stone (Sandra Bullock) egy nem várt baleset során, elsodródik a világűrbe.  Oxigénje fogytán, és a rádióbeszélgetés Matt Kowalskival (George Clooney, teljesen felesleges szerep, csak a dráma fokozása miatt nem elhanyagolható) is egyre nehezebb. Ilyen körülmények között kellene visszatérnie a Földre. Ez a film miért több mint egy izgalmas sci-fi? Mert Alfonso Cuarón, a film mexikói rendezője, elhagyja a hollywoodi kliséket (sajnos nem minden esetben) és teljesen egyedi módon mutatja be az élni akarást. Habár nem vagyunk űrhajósok, a főszereplővel teljesen azonosulni tudunk, mivel a szerep behelyettesíthető bármilyen halál közeli szituációval. Akár egy komoly betegséggel, háborús helyzettel, olyan eseménnyel, amivel bárki, bármikor találkozhat. 
A rendező nagyságát mutatja az is, hogy ide nem kelletek olyan korszakalkotó zenék, mint a 2001: Űrodüsszeiában, mégis ugyanazt érezzük némelyik elnyújtott snittnél, hogy művészfilmet nézünk. Az operatőri munka hibátlan, ezért ezt a filmet moziban kötelező megnézni.
A magány elviselhetetlen létét annak idején Tom Hanks próbálta érzékeltetni a Számkivetett című filmben, kisebb sikerrel. Azonban az akkori hiányérzetért most teljes mértékben kárpótlást kapunk. Az a film unalmas, itt viszont egy percig sem lankad a figyelmünk. Ha tetszik ez az alkotás, ezeket a magányfilmeket is látnod kell: Hold, Élve eltemetve, 127 óra. Értékelés: 10/7.